Családterápia Jodorowskyval: meglágyul-e egy izomzsidó szíve?

A filmtörténet egyik legeredetibb és legmegosztóbb alkotója, Alejandro Jodorowsky 84 esztendősen, 23 év kihagyás után rendezett újra filmet: a gyerekkoráról, a gyerekeivel. Dupla apafilm.

Nem tudom, van-e jelentősége, mindenesetre érdekes adat: Alejandro Jodorowsky 23 évesen, családjával szinte minden kapcsolatot megszakítva hagyta el szülőföldjét, Chilét, 2013-ban pedig, 23 évvel a sorban hatodik The Rainbow Thief (A szivárványtolvaj) után leforgatta hetedik, eddigi legszemélyesebb nagyjátékfilmjét. „A hetedik te magad légy!” – gondolhatta.

2013 Jodorowsky nagy visszatérésének az éve. Tavaly készült, rendkívül inspiratív és szórakoztató dokumentumfilmjében Frank Pavich mutatja be az El Topo (A vakond) és a The Holy Mountain (A szent hegy) világsikere után hatalmas lehetőséghez jutó Jodorowsky Dűne-projektjének előkészületeit. A hetvenes évek közepén Franciaországban folyó munkálatok a hollywoodi stúdiók ellenállása miatt megszakadtak, a hihetetlenül ambiciózus, egészen elképesztő szereplő- és alkotógárdát (a teljesség igénye nélkül: Orson Welles, Salvador Dalí, Mick Jagger, Udo Kier, illetve Moebius, H. R. Giger, Dan O’Bannon és a Pink Floyd) felvonultató film sosem készülhetett el. (A Dino DeLaurentishez került jogok révén 1984-ben David Lynch forgatta le – saját bevallása szerint is – élete legrosszabb filmjét.) A fő művének szánt Dűne bukása Jodorowsky pályájának legnagyobb, láthatóan máig nem teljesen kihevert kudarca. A Jodorowsky’s Dune forgatása azonban nem csak sebeket szakított fel: hosszú évtizedek után újra egymásra talált a Dűne egykori producere, Michel Seydoux és a rendező, ennek eredményeképpen készült el a La danza de la realidad (A valóság tánca).

A La danza de la realidad ugyan egyértelműen önéletrajzi mű, ám a Jodorowskyval készült interjúkból kiderül, hogy jelentős része fikció. A filmet eredeti helyszíneken forgatták, a szereplők is többnyire valós személyek, ám a történet második fele teljesen a képzelet szüleménye, Jodorowsky helyenként pedig még a történelmet is átírja. A sztori a harmincas évek gazdasági világválsága által sújtott Chile egyik kicsiny bányászvárosában, Tocopillában indul, az országot a fasiszta diktátorként bemutatott Ibañez vezeti vaskézzel. A tábornok ugyan kétszer is volt Chile elnöke (1927–31, 1952–58), de a film Alejandrója tíz év körüli, Jodorowsky pedig 1929-ben született, majd 1939-ben költözött családjával a fővárosba, Santiagóba. Ez a „hiba” azonban nem hanyagság következménye: a karizmatikus Ibañeznek fontos szerepe van Jodorowsky apa- és önképének feltárásában. A La danza de la realidad ugyanis „aparegény”, Jaime Jodorowsky fiktív fejlődéstörténete, és meggyőződésem, hogy Alejandro és fia, a Jaimét játszó Brontis Jodorowsky kapcsolatának átértelmezése is.

A film első felében megismert Jaime Jodorowsky igazi zsarnok: kőkemény latin macsó és Muskeljude (izomzsidó) egyszerre. Ukrajnai zsidó bevándorló, aki próbál megszabadulni másságától, hogy végre elfogadják, de bármit tesz, idegen marad. A cári idők pogromjainak világából érkezett egy olyan helyre, ahol az amerikai nagyvállalatok uralják az egyetlen gazdasági értéket, a bányászatot, kéz nélküli és láb nélküli roncsokat hagyva maguk után (a végtagok nélküli emberek tipikus Jodorowsky-alakok). Jaime helyzetét nehezíti, hogy – az antiszemita sztereotípiának megfelelően – sikeres boltot vezet egy olyan időszakban, amikor a kisváros bányászait éhínség sújtja. Ezt kompenzálandó, illetve kommunista hite miatt nagyon alacsony árréssel kereskedik. Jaime Sztálin-bajuszt visel, a szovjet vezért utánzó ruhában jár, vezetője a helyi bolsevik pártszervezetnek és a tűzoltóságnak is, amivel bátorságát és keménységét akarja bizonyítani. Úgy érzi, csak akkor fogadják el, ha ő a legkeményebb mindenki közül, és ő ennek megfelelően is viselkedik. A családjával is…

A zsidó test előítéletek szerinti gyengeségére adott válaszként, a cionizmus keretében a 19. század végén indult meg a zsidó sportmozgalom, ennek kulcsfogalma a pesti születésű Max Nordau által kitalált izomzsidó volt.

Jaime Jodorowsky maga is kigyúrt Muskeljude, de zsidó identitását kommunistára cserélte. Ifjúként cirkuszban verekedett, bárkivel elbánt, családos emberként pedig a tűzoltóság legkiválóbbjaként bizonyítja rettenthetetlenségét. Amikor azonban életében először meginog, azonnal összeomlik a magáról addig felépített kép, az egyik helyi tűzoltó gúnyolódva vonja le a tanulságot: „A zsidó az zsidó.” Jaime a vallásosságig materialista: „Nincs Isten. Meghalsz és elrohadsz.” –mondja indulatosan a fantázia birodalmában élő fiának, akire nagyban hat anyja spiritualitás iránti fogékonysága, de aki minden erejével igyekszik megfelelni az atya szigorú elvárásainak, a kegyetlen bátorságpróbáknak. Az apai edzések egyébként nem múltak el nyomtalanul: Alejandro – sok egyéb mellett – felnőtt korára a karate mestere is lett.

Jodorowsky nagyanyját kozákok erőszakolták meg, anyja, Sara pedig ebből a szörnyűséges tettből született, ami rányomta a bélyegét egész életére. A filmbeli anya karaktere nagyon távol áll a Jodorowsky interjúiból kirajzolódó anya képétől. Visszaemlékezése szerint ugyanis mamája sosem ért hozzá, sosem ölelte meg, míg a mű Sarája, aki kizárólag operaszerű énekkel kommunikál, ugyan nem teljesen normális, de nagyon is melegszívű családanya. Olyan, amilyenre Alejandro mindig is vágyott.

A kisfiú nem csak apja zsarnoksága, hanem az őt és családját sújtó antiszemita előítéletek miatt is szenved. Túl világos a bőre a helyi gyerekekhez képest, akik Pinocchiónak csúfolják és kiközösítik, „gazdagsága” miatt pedig a részeg matrózok is megalázzák. A film egyik nagy erénye, hogy megrajzolja a szegénység romantikától megtisztított, rútabbik arcát is. A nyomornegyedben kiütött tűzvészt és a szegények éhséglázadását az emberi méltóságuktól megfosztott nincstelenek reakcióinak tűpontos ábrázolásával mutatja be. Az idealista Jaime vizet visz a kisvárost fenyegető éhező tömegnek, de az rátámad, szamarát leölik és széttépik. Amikor kétségbeesetten azt kérdezi tőlük, hogy szamár nélkül mivel tud nekik holnap vizet vinni, azonnal érkezik a megdöbbentően igaz válasz: „Mi ma vagyunk éhesek!” Jaime hite megrendül.

Jodorowsky szerint apja állandóan arról beszélt, hogy megöli a diktátort, és ezzel megmenti Chilét, de a valóságban sosem készült ilyesmire. És ezen a ponton, a film közepén, mintegy rímelve az El Topo apaként és emberként szintén elbukó, meghasonlott főhősének páli fordulatára, kezdődik Jaime megváltástörténete. A filmben a rendező elképzeli, milyen lett volna, ha apja mégis elindult volna megölni az elnököt, ezzel átdolgozza saját apaképét is.

„Humanizáltam az apámat.” –mondja új mozijáról a rendező.

A filmbeli Jaime döbbenten ismeri fel a diktátor és a saját személyisége közti hasonlóságot, ugyanakkor meglátja az elnök gondosan titkolt, mélyen érző oldalát is. A poklok poklát megjárva végül újraépíti önmagát és visszatér családjához, hogy új emberként új életet kezdjen.

Az izomzsidó szíve meglágyul.

„Amikor apám meghalt, nem sírtam. Amikor három nappal később meghalt a macskám, sokat sírtam” – mondja sokat sejtetően egy interjúban Jodorowsky. Úgy érzem, az életrajziként előadott „apafilm” erősen kapcsolódik az 1970-es El Topo apa-fiú problémájához. Az El Topo hétéves meztelen kisfiúját szintén Brontis Jodorowsky játssza, akinek a film elején a sivatag homokjába kell temetnie anyja fényképét, mert szigorú és kőkemény apja (akit maga a rendező játszik) szerint már felnőtt férfi. Az apa hamarosan elhagyja gyermekét, hogy megvalósíthassa önző vágyait, hogy megszerezhesse az áhított dicsőséget, majd amikor sok-sok évvel később újra találkoznak, a fiú bosszúra szomjazik. Az apa azonban már egészen más ember, ezért a fiú képtelen megölni őt. Nincs apagyilkosság, az egykori kegyetlen és legyőzhetetlen figura szerethető, érző és esendő emberré, sőt jó apává válik, akárcsak Jaime a La danza de la realidadban.

De vajon milyen apa Alejandro Jodorowsky? Milyen apa az, aki a hétéves fiát olyan filmben szerepeltette, amelyet rendkívül erőszakos és bizarr tartalma miatt sokan támadtak?

A Jodorowsky’s Dune című dokumentumfilmben Alejandro arról beszél, hogy a földöntúli képességekkel rendelkező, az emberiség megváltására hivatott Paul szerepét gondolkodás nélkül fiára, Brontisra osztotta. Az akkor 12 éves gyereknek két éven keresztül heti öt alkalommal napi hat órát (!!!) kellett edzenie egy világhírű, Brontis szerint kíméletlen harcművésszel. „Feláldoztam a gyerekemet” – mondja szomorúan Alejandro. A dokumentumfilm néhány szereplője utal rá, hogy ugyan imádtak vele dolgozni, de Jodorowsky hajlamos volt zsarnokoskodni, saját elképzeléseit pedig mindig keresztülvitte.

És ekkor megértem, miért a Jodorowsky’s Dune forgatása alatt határozta el, hogy életrajzi filmet készít az apjáról a fia főszereplésével. (Két másik fia, Adan és Cristóbal is játszik a filmben, amelynek Adan szerezte a zenéjét.) Jodorowskynak a művészet mindennél fontosabb volt, saját bevallása szerint a Dűnéért a karját is odaadta volna. És talán pont a Dűne-projekt bukása változtatta meg az életét, akárcsak El Topóét a negyedik mester halála és Jaiméét a diktátor megismerése.

Az általa kitalált pszichomágia mestere lebilincselő „mágikus realista” mozit készített. Jodorowsky a film reklámkampányának egyik videójában meztelenül beszél.

Erről az jutott eszembe, hogy a király visszatért, és egyáltalán nem meztelen.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu