Daniel Day-Lewis

A cím nem akar félrevezetni: a film Abraham Lincoln életének utolsó négy hónapját dolgozza fel, konkrétabban a 13. alkotmány kiegészítésért folytatott küzdelmet. A kérdés, hogy mit sikerül előbb elérni: a polgárháború végét vagy a rabszolgák felszabadítását?

Nem meglepő, hogy díjszezon (azaz év végén, vagyis hazánkban inkább az elején) idején nagyobb valószínűséggel találkozunk kisebb vagy nagyobb volumenű történelmi alkotásokkal a mozikban. Amerikai filmek esetében pedig nyilván az Egyesült Államok története a nyerő. Az elmúlt években a rasszizmus kényes témáját már a 2011-es A segítség is feldolgozta, ám idén januárig kellett várnunk a rabszolgaság még kényesebb kérdését feszegető alkotásokra. Míg a Django elszabadul a polgárháború előtti állapotokról fest igazi "tarantinós" képet, addig Steven Spielberg legújabb filmje, a Lincoln a békéhez vezető rögös utat mutatja be.

Abraham Lincoln (Daniel Day-Lewis), az Amerikai Egyesült Államok 16. elnöke Észak és Dél évek óta tartó harcát szeretné befejezni. A békére elvileg mindkét oldal hajlandó lenne, ám ahogy azt Lincoln el akarja érni – a rabszolgaság eltörlésével – már korántsem arat osztatlan sikert. Politikai csatározások, cselszövések, manipulációk, korrupciók kezdődnek meg – mindezt a történelem egyik legnemesebb ügyéért.

Daniel Day-Lewis alakítására kár lenne túl sok szót vesztegetni, egyszerűen azért, mert azt hozza, amit tőle már el is várhatunk: a tökélyt. Nem véletlen, hogy Spielberg el se készítette volna a filmet, ha Day-Lewis nem vállalja a főszerepet: nem sok hasonló kaliberű színészt tudnánk megnevezni, aki el tudna cipelni a vállán egy egész alkotást. Úgy alakítja a sokat méltatott történelmi alakot, hogy az embert se felejti el megmutatni, a lehető legnagyobb természetességgel. Nem úgy, mint Sally Field, akin az elnök feleségeként sajnos látszik az erőlködés azért, hogy újra díjözönbe kerüljön. Február 24-én kiderül, mennyire vált be kissé ripacskodó módszere. Személyes voksomat viszont Tommy Lee Jones-ra tenném, aki az esélyegyenlőségért harcoló Stevens képviselő szerepében brillírozik. Neki tényleg kijárna idén, hogy az Akadémia másodjára is elismerje. Persze nem csak a fenti triónak, hanem szinte minden, jelentősebb karaktert alakító színésznek meg van a maga nagyjelenete, azaz "Adjatok már nekem (még) egy Oscart!" pillanata, néha ízlésesen, máskor túlzóan tolakodóan.

A cselekmény néha zavaros tud lenni, főleg, hogy melyik képviselő melyik oldalon is áll (nem árthat kicsit utána olvasni a témának), de igazi érzelmeket, izgalmakat tudtak csempészni az elsőre száraznak tűnő parlamenti jelenetekbe is. Ami még feltétlenül dicshimnuszt érdemel, az a fényképezés. Egyszerűen gyönyörű; Janusz Kaminski minden képkockáját bekeretezve ki lehetne akasztani a falra, valami elképesztően esztétikus mind a megvilágítás, a fényekkel, árnyékokkal való játék, valamint a sötét, fakó, élettelen színek használata.

A Lincoln visszafogott és lassú stílusára rá kell hangolódni: amint viszont ez sikerül, garantáltan nagy élményben lesz részünk. A befejezésben ugyan kicsit több a pátosz, mint kellene, de maga a film elég hirtelen, mondhatni egy huszárvágással ér véget. A XXI. századba mégis nehéz visszatérnünk a történelem ilyen meghatározó szelete után. A kellemes, könnyed esti szórakozásra vágyók így kerüljék el a filmet, mindenki másnak viszont érdemes megtekinteni: felvetett kérdései, témái még napokkal, hetekkel később is újra és újra felmerülnek. Végül is ilyen a jó mozi, nem?

Értékelés: 9/10

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás