DAS LEBEN DER ANDEREN

zene: Gabriel Yared, Stéphane Moucha
vezényel: Adam Klemens
kiadás éve: 2006
kiadó: Colosseum
játékidő: 75:0

Kevés annyira tökéletes filmet láttam, mint "A mások élete". Az elejétől a végéig lebilincselő történet precíz, mesteri rendezéssel karöltve mutatja be a nyolcvanas évek NDK-jában az utolsókat rúgó szocialista diktatúra elnyomó gépezetének egyik legfőbb elemét, az állami titkosrendőrség, vagyis a rettegett Stasi működését. Florian Henckel von Donnersmarck első rendezése példaértékű alkotás, és abban a tekintetben is egyedülálló, hogy témájában és koncepciójában sajnos nem készült hozzá hasonló értékes darab, pedig látva akár a hazai közélet e témában tapasztalható gyakori fellángolásait, ideje lenne már, hogy a magyar rendezők is előrukkoljanak valami hasonlóval. Donnersmarck filmje a régi korokat megszépítő nosztalgia nélkül ábrázolja az emberek mindennapi életét megbénító, s elvileg a nép biztonságáért dolgozó titkosszolgálat könyörtelenségét. Tökéletesen mutatja be, hogy semmit nem lehet egyoldalúan vizsgálni, pláne azt a múltat nem, amit a volt szocialista blokk országai tudnak maguk mögött.

Az ünnepelt írót, a rendszer barátját megfigyelés alá vonják, melyet a hivatal egyik legjobbja, Gerd Wiesler százados (a zseniális Ulrich Mühe) irányít. Sokféle motiváció hajthat egy embert, hogy az olyan szervezetnek dolgozzon, mint amilyen a Stasi volt. Van, aki az előmenetel és a nagyobb hatalom reményében dolgozik a hivatalnak, van, aki megélhetése miatt, akad szeretőket felhajtó ügynök, illetve van, akit besúgásra kényszerítenek, és előfordul olyan is, aki hisz abban, amit csinál. Az utóbbi csoportba tartozik Wiesler is, mivel ő szakmának, hivatásnak tekinti a megfigyelést, ő valóban az állam és a rendszer érdekének gondolja a Stasi működését. A fizikai bántalmazástól a lelki terrorig mindent bevet, hogy munkáját a lehető legtökéletesebben végezze el, azonban szembesülnie kell azzal, hogy az övéhez hasonló motivációja csak kevés ügynöknek van, a többséget ugyanis teljesen hidegen hagyja az állam érdeke. Így korábbi elveit feladva, s belátva saját élete sivárságát, megfigyeltje pártjára áll, és izgalmas macska-egér harcba kezd főnökeivel, hogy láthatatlan jótevőként segítse az írót. A film legnagyobb erénye az emberi sorsok, az egyes karakterek jellemformálódásának megrázó megjelenítésében rejlik. "A mások élete" egyértelműen az utóbbi évek legsikeresebb európai filmje volt, minden díjat megnyert, amit lehetett, az Európai Filmakadémia elismeréseitől az Oscar-díjig, s mindezt annak köszönheti, hogy emberi történeteken keresztül, a szentimentalista nosztalgiát mellőzve tudta megjeleníteni a test és a szellem felett minden téren uralkodni akaró diktatúra elnyomó apparátusát.

A film zenéjét jegyző Gabriel Yared és Stéphane Moucha közül előbbit nem kell bemutatni, utóbbiról azonban kevesen tudják, hogy cseh származású, és az 1968-as szovjet bevonulás idején menekült családjával Franciaországba. 1993 óta komponál színházi darabokhoz, filmzenét 1995-től jegyez, döntően televíziós munkái vannak eddig. Gabriel Yareddel először "A második legjobb dolog" zenéjén dolgozott együtt asszisztensként, hangszerelőként és karmesterként, majd besegített az "Ősz New Yorkban" aláfestésébe is. Yared már a film megszületésének korai szakaszában, az első forgatókönyv idején beszállt a produkcióba, a zenét gyakorlatilag a történet születésével párhuzamosan írta.

Jóval azelőtt megismerkedtem a CD-vel, mielőtt láttam volna a mozit, és mivel az albumon túlsúlyban vannak a különféle előadók által jegyzett dalok, ezért azt hittem, hogy a filmben is inkább ezek hangzanak el, ezért ért nagy meglepetésként, hogy betétdalok alig szerepelnek aláfestésként. Egy-két teljesen jelentéktelen epizód alatt hallhatunk csak dalokat "A mások életé"-ben, aminek zenéje tehát egyértelműen scoreközpontú, azonban ez sajnos az albumon nem mutatkozik meg. Yared és Moucha műve tökéletesen egészíti ki a vizuális tartalmat, úgy fonódik össze a látvánnyal, amire csak ritkán van példa az ilyen, nem zenére épülő filmek esetében. Borús, szomorkás dallamokat hallunk a score-ban, a nagyzenekar végig jelen van, de a teljes hangszerarzenál csak olykor-olykor szólal meg. A "Die unsichtbare Front" drámai feszültséggel indítja az albumot, és ez a melankolikus hangulat végig megmarad. Yaredtől megszokottan most is hallunk filmzenében szóló szerepet ritkán kapó instrumentumot előtérbe kerülni: főleg oboát és klarinétot, de a hárfa hangjai is jókor és jól csendülnek fel. Az érzelmes hangulatú "HGW XX/7" igazi gyöngyszeme a műnek, a filmben többször felhangzik a benne rejlő téma, mely főként Wiesler százados jeleneteit festi alá. A mélabús atmoszférát főként fafúvósok segítségével éri el a szerzőpáros, de néha a gitár is fontos szerepet kap ("Linienstrasse", "Georg Dreyman, der Dichter"). A gyászos hangulatú "Der Verrat" zseniális zenei megoldása az alulhangszereltségben rejlik, pár hang és pár hangszer tárja elénk a kilátástalanság erőteljes érzését. A score kétségkívül legjobb trackjei pedig a "Das Leben der Anderen" és az "IM "Martha", ezekben teljesedik ki a zeneszerzők elképzelése, mivel elégikusan feszültségteli, komor hangulatuk tökéletesen jeleníti meg a film mondanivalóját a zene nyelvén.

Az album nagyobb részét azonban a dalok töltik ki, melyek összeválogatása igen eklektikusra sikeredett. Van jazzes stílus, melyet az Ernst Ludwig Petrowsky által jegyzett instrumentális "Gral" és az "E.W. als Gruss" képvisel, de akad hamisítatlan keletnémet punk zene is a Pankow jóvoltából ("Rock'n Roll im Stadtpark"), illetve könnyed diszkómuzsika a 4PS előadásában ("Ich würde, wenn ich wüsste, dass ich könnte"). Hansi Biebl slágere, az "Es gibt Momente" már eredeti, erőteljes gitárjátékokkal teletűzdelt hetvenes évekbeli bluesrock, hasonló még hozzá a Bayon száma is, mely kicsivel könnyedebb hangvételű. Az album legjobb dala az NDK egyik legkiemelkedőbb rockbandája, a Karat által jegyzett "Albatros". Az azonos című, 1979-ben megjelent albumuk a kor nagy bandáinak zenéihez volt hasonlítható, így a Pink Floyd, a Toto, illetve a Dire Straits akkortájt kiadott lemezeivel rokonítható, de akár hazai példa is felhozható az Omega vonatkozásában. Elmondható: néhány dal esetében nagyon jó, hogy az albumra került, de némelyik meg sajnos a score-tól veszi el a helyet, ami nem túl kedvező az összhatást tekintve - az meg pláne nem, hogy a dalok és a score-részletek keverednek.

Yared és Moucha alkotása a film alatt tökéletes, pontokban kifejezve tízes, külön hallgatva sem rosszabb kilencesnél, azonban az albumon lévő betétdalok némelyike sajnos néhol nehezen viselhető el - emellett meg nem lehet elmenni pontlevonás nélkül. Zeneileg is követendő példa a hazai filmeseknek ez a mű, hiszen nem egy zenecentrikus alkotásról van szó, de mégis olyan pluszt ad a jókor jól megszólaló instrumentális aláfestés, hogy nélküle bizony kevesebb lenne a látvány és a mondanivaló is.

Amennyiben értesítést szeretne kapni az olimpiával kapcsolatos Port.hu tartalmakról, kattintson ide és iratkozzon fel az értesítésekhez.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu