DEVIL

zene: Fernando Velázquez
vezényel: Fernando Velázquez
kiadás éve: 2011
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 52:10

Az elmúlt időszakban megszaporodtak azok a nemegyszer klausztrofób filmeknek is titulált produkciók, melyek részint vagy teljes mértékben egy szűk helyen játszódnak. Míg az "Élve eltemetve" mindvégig egy koporsóba zárt férfi viszontagságait követi nyomon, addig a megtörtént eseményeket feldolgozó "127 órá"-ban alkalmazott kamerák nagyrészt a kanyon falai között rekedt túrázó körül pásztáztak, az "Ördög" pedig egy irodaház liftjébe ragadt dolgozók kálváriáját tárja elénk. Utóbbi azonban annyiban tér el az előtte említettektől, hogy egy maréknyi horrorral, misztikummal lett átitatva, illetve vallásos köntösbe lett öltöztetve, így ez elszakad a realitás talajától - végkifejletét tekintve azonban bizonyos tekintetben éppúgy képes elgondolkodtatni nézőjét, mint a másik kettő.
A rendezői székben a "Rec" amerikai változatáért felelős páros, Drew és John Erick Dowdle foglaltak helyet, a forgatókönyvírói és produceri posztot pedig a nem is olyan régen még indiai csodagyerekként aposztrofált filmes, M. Night Shyamalan töltötte be (néhányad magával), aki a "Lány a vízben" óta ugyanazon kritikusok közkedvelt célpontja, akik korábban piedesztálra emelték teljesítményéért. Az utóbbi három filmje révén keletkezett keserű szájíz azonban a "The Night Chronicles" címre keresztelt trilógia első részeként beharangozott "Ördög" bemutatóját követően némiképp enyhült, hiszen visszavezet minket fénykorának küszöbéhez - ugyanakkor ez még csak a nyomdokaiban lépdel az olyan klasszikusoknak, mint a "Hatodik érzék" vagy a "Jelek". Minthogy én nem tartozom az újhullámos Shyamalan-ellenzők sorába (a "Lány a vízben" egy bármikor újranézhető, kedves kis meseként maradt meg bennem, "Az esemény" pedig igen hamar filmgyűjteményem részévé vált, "Az utolsó léghajlító"-t meg szimplán kihagytam), az "Ördög"-öt nem a visszatérés reménysugarával kecsegtető alkotásnak tartom, hanem egy, a rendező munkásságába kellő mértékben illeszkedő produkciónak, melynek fő erényei a történet mellett, hogy a színészi játék nem szenved hátrányt a sztárok mellőzésével, a Tak Fujimoto-féle képi világ csodálatos, Fernando Velázquez muzsikája pedig hátborzongató.

Igen, ezúttal egy spanyol komponista töltötte be azt a zeneszerzői posztot, melyről eddig szentül hittük, hogy James Newton Howardon kívül senkit sem lát szívesen ott. Az elsősorban "Az árvaház", valamint a "Kegyetlen báj" aláfestése kapcsán ismertté vált Velázquez neve az imént felhozott alkotásokon kívül más spanyol horrorhoz, illetve thrillerhez (melyek közül a "Júlia szemei" score-ja számít a legismertebbnek) is fűződik, melynek eredményeként amellett, hogy meglepő hírnek számított Howard mellőzése, garantálva volt, hogy az aláfestő muzsika biztos kezekbe került. A Universal Pictures égisze alatt készült mozi alá végül közel egyórányi zene került, melyet a London Metropolitan Orchestra közreműködésével rögzítettek az Air Lyndhurst Studios egykoron templomként és misszionárius iskolaként üzemelő épületének falai között.

Bár a score-t több helyen illették pozitív kritikával, majdnem egy évig kellett várni a CD megjelenésére, melyet a Varése Sarabande vállalt magára a nemrégiben útjára indított "Limited Edition Series"-nek keresztelt kiadványsorozatán belül. Azt pedig mi sem szimbolizálja jobban, hogy mennyire volt jó lépés a mindössze ezer darabra szorítkozó megjelentetés, hogy az album a webáruházak többségében gyakorlatilag egy hét alatt elfogyott.

A muzsikával a film megtekintése folytán találkoztam először, s Velázquez már a városképeket bemutató nyitójelenettel párosuló, dinamikus főcímzenét követően meggyőzött tehetségéről - akárcsak anno a "Tükrök" esetében Javier Navarrate, aki ugyanennyire hatásos nyitányt biztosított horrorja számára. A kép és a zene a film végéig szoros köteléket képez (a történethez hasonló mértékkel és fokozatossággal borzolja fel mesterien az idegszálakat), így az öt liftben ragadt és egyre több különös eseménnyel szembenéző alkalmazott, valamint az őket kiszabadítani próbálók története sokkal izgalmasabbá, feszültebbé válik. Ugyan a "Devil" című főtétel (illetve annak kicsit agresszívabbá átdolgozott verziója, az albumzáró "Devil (Alternative Mix)") lendületesre sikerült, a muzsika többi része már nem ilyen, hiszen a város forgatagából az irodaházba lépvén már leginkább a liftre és a biztonsági szolgálat őrhelyére korlátozódik a helyszín, ahol a megmagyarázhatatlan jelenségek és a bezártságból eredő feszültségek, illetve konfliktusok hatásfokozása volt a cél. Ezekhez egy tisztán nagyzenekarra íródott, a régi idők színvonalas horror/thriller kompozícióit idéző, karakteres muzsikát kapunk olykor érdes hangú, durván megszólaló rezesekkel, feszültséget sugalló zongoradallamokkal, máskor pedig hirtelen berobbanó, majd elhalkuló rövid szólamokkal, s megannyi további finomsággal. A nyitány során megismert főtémát a szerző tulajdonképpen ízeire szedve hozza fel újra meg újra annak érdekében, hogy a játékidő nagy részéhez szükséges halk, feszült muzsikákból se maradjon ki.

Minthogy döntően azonos hangzásvilággal és megoldásokkal operáló albumról van szó - nagyobb lendületet csak a "Blood On the Ceiling"-ben, valamint a "The Person Closest To You"-ban találni -, nehézkes a részletekbe menő, tételenkénti boncolgatás elvégzése, hiszen a trackek szinte teljes mértékig összekovácsolódnak, egy egységet képeznek. Aki esetleg nem szeretné első körben végighallgatni a korongot, az az eddig említettek mellett a "The City"-t, a "Rosary"-t, a "Hanging"-et, valamint a "Twist"-et emelje ki annak érdekében, hogy megfelelő képet kaphasson a zene lényegéről, s a mozi atmoszférájáról.

Mindent összevetve remek muzsikával állunk szemben, ám nem ez lesz az a filmzenealbum, amit záros időn belül több alkalommal is előszeretettel tesz lejátszójába az ember - már csak hangulata okán is -, viszont ha egy kis késő esti borzongásra vágynánk, szemrebbenés nélkül választhatjuk ezt, hiszen a film alatt hibátlanul helytálló muzsika egy sötét szobában sem hagyja borzongás nélkül hallgatóját. Mindezen túl pedig jelen mű is egyik ékes példája annak, hogy érdemes figyelmet fordítani a feltörekvő európai komponistákra, akik közül jelenleg a spanyolok és a lengyelek rendelkeznek a legjelentősebb előnnyel. Fernando Velázquez jelen szerzeményével kicsit felpezsdítette az általam mostanában ellaposodottnak gondolt irányzat kínálatát, úgyhogy kíváncsian várom újabb munkáit, illetve a trilógia folytatásait, annak reményében, hogy azokhoz is ő szolgáltatja majd a kíséretet.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu