Drágám, eltűntél!

  • Vízer Balázs / PORT.hu

Jöhetnénk egy sor közhellyel a házasság nehézségeiről, de már csak azért sem tesszük, mert maga a rendező vesz sorra minden hasonló féligazságot, hogy aztán ízekre szedje, megcsócsálja, újra összeragassza és végül a sarkával széttapossa őket, miközben majdnem végig az orránál fogva vezeti a nézőt. Fincher tizedik nagyjátékfilmje briliáns formagyakorlat, ami több szinten is remekül működik, kritikánkban azonban magáról a történetről csak keveset árulhatunk el.

Rosszul sikerült évforduló

A logika is azt sugallja, de a hazai forgalmazó is kifejezetten kérte, hogy az újságírók minél kevesebb "poént" lőjenek le, így a történetről csak ennyit: egy férfit felesége megölésével vádolnak, miután az asszony eltűnik ötödik házassági évfordulójuk reggelén, a férj zavart viselkedése pedig egyre jobban rátereli a gyanút. Az alapanyagot Gillian Flynn bestsellere szolgáltatta, amiből maga az írónő készítette el a forgatókönyvet, ami minden sallangot és felesleges szálat lemetszett a könyvből, ám a végeredmény így is 150 perc, és telis-teli van izgalmas részlettel. Bár Fincher már a félidőnél bedob egy óriási fordulatot, amit további féltucat csavarral told meg, az apró gesztusok és ellesett félmosolyok legalább olyan súllyal bírnak, mint egy-egy nagyobb felismerés, és ez teszi a Holtodoglant különlegessé, hiszen műfaja és története alapján akár egy tökéletesen átlagos thriller is lehetne. Itt azonban szinte minden mellékszereplőnek – még a legjelentéktelenebbnek is – aprólékosan kidolgozott karaktere és szerepe, minden helyszínnek súly van, így a film meghökkentően telített textúrát kap, amelyben az olyan, lássuk be, átlagos színészek is képesek parádézni, mint Ben Affleck és Rosamund Pike.

Genius loci

Missouriban járunk egy kisvárosban, a főhős, Nick Dunne szülővárosában, itt élt együtt az újságíró férj és az egykor hasonló ambíciókat dédelgető, gazdag, sikeres családból származó feleség, Amy, aki párja kedvéért költözött ide Manhattanből. Az itteniek kedvesek, egyszerűek: amikor Dunne segítségre szorul, támogatják, amikor a média azt hajtogatja, ő egy gyilkos, akkor elfordulnak tőle, amikor a férfi manipulálja őket, újra mellé állnak, és így tovább, Fincher pedig élvezettel mozgatja ezeket a sakkbábukat. Ő amúgy is mestere a megtévesztésnek és a félrevezetésnek, valamint a gyors nézőpontváltásoknak – gondoljunk csak a Harcosok klubja, a Hetedik vagy a Zodiákus idevágó passzusaira -, és ilyen szempontból maga a színészválasztás is zseniális. Saját bevallása szerint Fincher zavart, *** mosolya miatt osztotta Ben Affleckre a főszerepet, akit nem szokás szeretni. Utáltuk a Gengszter románcban, a Daredevilben, kellemetlennek találtuk az Apja lányában, és milliónyi Batman rajongó hördült fel egyszerre, amikor kiderült, ő kapta a Denevérember szerepét – más kérdés, hogy rendezői kvalitásait senki sem vonta kétségbe -, ezért itt is könnyű ellene drukkolni. De ez is a trükk része, és a darabos Affleck egyszerre szerethető és gyanús. Ami Rosamund Pike-ot illeti, nem én leszek az első, aki Hitchcock klasszikus szőke hősnőihez hasonlítja, mind szerepét, mid játékát illetően. Neki van nehezebb dolga, ami igazságtalan, mert mindenki csak Afflecket dicséri, hiszen egyrészt sokáig csak visszaemlékezésekben és naplórészletein keresztül jelenik meg, majd fizikailag is többet kell játszania, de ez egy ilyen világ – Pike eddig majdnem ismeretlen volt, igazi főszerep nélkül.

Bravúrok hosszú sora

A Holtodiglan közel zseniális film: technikai értelemben majdnem hibátlan, noha a szereplők egyes, fontos döntései megkérdőjelezhetőek és van nehezen hihető fordulat is, illetve van olyan karakter, aki erősen kilóg a sorból – ilyen a feleség tinédzserkori kedvese Neil Patrick Harris megformálásában – sajnos mind a figura, mind az alakítás gyenge, és beléptével a sztori is gyengül. Fincher azonban mindvégig elemében van, és ez érződik is. A sok csavar ellenére is viszonylag egyszerű történet – egyszerű, mert kevés szereplőt mozgat és egy, szinte hétköznapi témát jár körbe – remek lehetőség számára, hogy kedvenc témáit alaposan körbejárhassa, eljátsszon Trent Reznor és Atticus Ross már védjegyévé vált zenéjével, a látványt tökéletesítse és elsősorban az elbeszélési technikával kísérletezhessen több idősíkot és perspektívát is bevetve. Az eredmény egyrészt lenyűgöző, másrészt egy nagyon picit önmagáért való, de talán nem baj, ha a rendező néha okosabb a nézőnél, és ezt meg is mutatja. 

Kinek ajánljuk?
- David Fincher rajongóinak.
- Akik kételkedtek Ben Affleck képességeiben.
- A fordulatos történetek kedvelőinek.

Kinek nem?
- Akik még hisznek a házasság szentségében.
- A könyv rajongóinak, mert a könyv mindig jobb.
- Akik 90 percnél tovább nem bírják ki a moziban.

8/10