Egy élet a romok alatt

Nehéz hozzáférni Bereményi Géza Hídember című filmjéhez. A politikai, ideológiai romok ugyanis úgy betemetik ezt a munkát, hogy kérdéses egyáltalán felszínre hozható-e épségben. A rendező, partravetett kollégáival szembeni minden szolidaritást nélkülöző nyilatkozatai, a film körül növekvő indulatok, a hatalom viszolyogtató étvágya és ízléstelensége, a jól ismert, de annál kínosabb művészeteken átfolyatott politikai reprezentáció csúnyán elbánt a Hídemberrel.

Bereményi filmje most elsősorban propagandaanyagként használatos, és a film körül szorgoskodó jótevők meg is tesznek mindent, hogy lezüllesszék a Hídembert. Pedig a vállalkozás ennél többet érdemelne. Mondjuk több szerénységet s nagyobb eleganciát a megrendelőtől. Feltéve, ha fontosnak tartja a film tárgyát. A Hídember kényes és delikát anyaggal dolgozik. Egy olyan emberi élettel, amely minőségben és sűrűségben valóban ritka a magyar történelemben. Széchenyi István gróf ha csak a legközismertebb tényeket és lenyűgöző Naplóját vesszük alapul, olyan vergődések, olyan szenvedélyek, éles kételyek és csak ritkán előálló bizonyosságok között élt, hogy életének puszta története is úgy felkavarja az embert, és olyan kérdések közelébe viszi, amelyek túlmutatnak a konkrét történelmi és politikai részleteken. Széchenyi létrehozott művén túl egy grandiózus sorssal ajándékozta meg Magyarországot. Van egy ember, aki miközben megpróbálja valóra váltani politikai elképzeléseit, kerubokkal, démonokkal és saját depressziójával társalkodik. Politika és lélek ér egybe ebben az életben, úgy, hogy egyik sem nyomja el a másikat. Széchenyi Naplója megdöbbentő vallomás arról az elképesztő harcról, amint egy szenvedélyes és folyton önmagát vizsgáló ember más embereken igyekszik átszűrni saját vízióit. Ez a munka lehetetlen, mégis megkerülhetetlen. Ha valakinek útját állja ez a sorsszerű szenvedély, akkor ez elől nem lehet kitérni. A jobb, racionálisabb, korszerűbb társadalomról, a politikáról, végső soron a nagyszabásúbb életről való elhívatott gondolkozás magával ragadja a személyiség egészét. Az élet feloldódik a többiek, a társadalom életében. Tragédia és az önelvesztés felszabadító boldogsága egyszerre.

Kevés nagyszabásúbb filmforgatókönyv alapot tudok elképzelni Széchenyi István életénél. Bereményi Géza és Can Togay óriási feladattal szembesült, amikor nekikezdtek a forgatókönyv megírásának: reprodukálniuk kellett két-két és fél órában egy teljes sorsot, minden lényegi részletével, adatokkal, információkkal úgy, hogy közben érzékletessé váljon a történelmi korszak is. Kevés siker és sok kudarc. Ez lett kettejük munkájának eredménye. A filmben nem történik meg Széchenyi István élete, csupán fontosabb események reprodukálódnak. Furcsa, hermeneutikai helyzetet teremtenek az alkotók. Mindaz, amit látunk csak akkor válik értelmezhetővé és esetleg átélhetővé, ha rendelkezünk róla valamilyen előzetes tudással. A Hídemberben nagyon kevés dolog segíti a nézőt abban, hogy érzékletessé válhasson számára egy ember sorsa. Különös, szakaszos szerkezetben gondolkoztak a forgatókönyvírók, melyben az egyes jeleneteken belül megpróbáltak pontosak és következetesek lenni, de ugyanezt már nem tudták megvalósítani a jelenetek egymásraépülésében. Egy hűvös, hol sietős, hol meg érthetetlenül lelassult filmet láthatunk. Válogatást egy ember életéből, ahol a nézőnek nagyon kell igyekeznie történelmi tudása felfrissítésével, ha össze akarja rakni Széchenyi életét. A szerzők szándéka a fiaskó ellenére azért némiképp érzékelhető: megtalálni a történelem mögött az embert, és elénk tárni egy felkavaró drámát. Kétségtelenül mutatnak is egy keresztmetszetet, csakhogy ezáltal történetük olyan illusztratív lesz, amit egyszerűen lehetetlen nézőként követni. Színészi, operatőri, jelmeztervezői teljesítményt vizsgálgatunk, és gyakorlatilag a közelébe sem jutunk Széchenyi igazi dilemmájának. A Hídember nem építkezik, hanem megelégszik a főhős történetének lekövetésével. A valódi munka tehát nem történt meg ebben a filmben. Az alkotók lemondtak Széchenyiről, és láthatólag még csak szóba sem álltak saját démonaikkal. Ezt a filmet nem fűti semmi.

Összeroppan a részletek tisztázása alatt, és úgy elveszti hősét, hogy az embernek belesajdul a szíve. Itt áll egy szakaszosan elmondott történet, nagyon vegyes színészi játékkal interpretálva, és a tényen túl, hogy elkészült, és egy jelentős történelmi szereplőről szól, sajnos teljesen néma. A Hídember magyar film, ami azt jelenti, hogy az ország határain kívül érthetetlenné válik. Bereményi Géza lemondott az emberi lélek egyetemességéről, pedig érzékelhetően ez izgatta Széchenyi történetében leginkább. Ezt a hiányosságot erősíti Eperjes Károly is, Széchenyi szerepében. Eszközei feltűnően külsődlegesek, és sokszor inkább a rutin, mintsem az átélt gondolat segíti a megoldáshoz. Az erőteljesség megmutatásához erőfeszítést, a finomságokéhoz pszichologizálást alkalmaz. A történetet talán csak két színész, a Kossuth Lajost árnyaltan alakító Nagy Ervin, és a Wesselényit játszó nagyszerű Cserhalmi György hiszi el.

Szomorúan írom le, de Széchenyi története jó időre bezárult előttünk. Aki politikában, elkötelezettségeiben és szenvedélyeiben felmorzsolódó életéről szeretne többet megtudni, forduljon a könyvekhez.

A hirdetések megjelenítése akadályba ütközött.

Ezt okozhatja valamilyen hirdetésblokkoló (Adblock) használata, illetve egyes vírusirtók, böngésző kiegészítők, beállítások.

A hirdetés blokkolás kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamTovábbi segítségért kattints ide! Köszönjük, PORT.hu