Egy hangos némafilm

A vonat befut a fővárosba, egy férfi leszáll, kezében bőrönd, elindul valamerre az öregedő estében; aztán leül egy padra, elalszik, és később arra ébred, hogy elájul, alaposan fejbe verik ugyanis egy baseballütővel. Mint kiderül, a pénzén kívül az emlékeit is kiverték belőle, és tulajdonképpen ez a történet origója. Na már most, ha ez a film Hollywood valamelyik boszikonyhájából pattant volna vászonra, akkor végtelen pszihologizálás következne, a névtelen-múlttalan hős kétségbeesetten kutatna elméjének kiürült prérijén, közben pedig kudarcokkal tarkított ösvényeken haladva építené a fényes jövőt, amely az apránként felködlő múltban gyökerezik, naná hogy! (Vagy készülne belőle mondjuk egy A Bourne-rejtély 2, hehe!) A film azonban nem amerikai, hanem finn, mégpedig az egyetlen globálisan is (el)ismert suomi rendező - mondjuk a Cliffhangeres Renny Harlint nem számítva, bár róla maroknyian tudják csupán, hogy nem amerikai, legalábbis a filmjei alapján -, Aki Kaurismäki kézjegyét viseli magán. (A pontosság kedvéért: az opusz a rendező Finnország-trilógiájának második darabja, az 1996-os Gomolygó felhőket követően.)
És mivel ezt tudja, a néző nyugodtan hátradőlhet: egyértelmű ugyanis, hogy juharszörpnek meg egyéb túlédes vizuál-gasztronómiai kotyvasznak nyoma sem lesz a hátralevő nyolcvan-egynéhány percben. Pedig Käurismäki semmi olyat nem csinál, amit ne látott volna bárki mozizó hej de mennyi giccs- meg egyéb darabban. Itt van például mindjárt az oly sokszor kijátszott állat-barát esete is, ami még a neorealistáknál is könnybe fullad: egy Hannibál nevű szépséges korcs szegődik a múltjavesztett (anti)hős mellé, hogy az egész filmen végigkísérje. Fura módon azonban az adódó szituációk egyike sem válik melodramatikussá. Hosszan sorolhatnám a hasonló elemeket, amelyek szerre elkerülik a szörpös csapdát, hála Käurismäki utolérhetetlen arányérzékének. Így aztán pszichodráma helyett minimálra lecsavart cselekményu, finom, gyakran az abszurd határait súroló humorban és többé-kevésbé rejtett társadalomkritikában gazdag hangos némafilmet "kap szemhez" a néző, amely hol Jim Jarmush legjobb villanásaira, hol Buster Keaton nagy némáira emlékeztet. (Ha már így megcsapta a szerzőt a hasonlítgatás szele.)
Az amnéziás M (akit egyébként halottnak könyvelnek el a kórházban, ám feltámad, keatoni gesztussal helyreigazítja az orrát, és visszatér az Életbe) egy konténerben lakik a már említett eb és egy juke box társaságában, krumplit termeszt, a nyolcból hármat eltesz télire - bizony, ki tudja, mit hoz a szükség! -, vég nélkül dohányzik, annál kevesebbet beszél, mégis mindenki szereti, ahogyan csak egy tiszta lapot lehet, meghódítja az Üdvhadsereg Jézus-imádó, steril zenekarát a rock and roll számára, belekeveredik egy szinte családias hangulatú bankrablásba - nagy ügy! -, szerelmes lesz egy
hölgybe, aztán megtudja, hogy van felesége, otthona, de lemond róla, fapofával, lazán, mint aki egy cigarettát nyom el (ez a film legszebb jelenete, számomra legalábbis), hogy visszatérjen szerelméhez, a vonat áthúz a színen és heppi-heppi end. Hölgyek-urak, mi ez, ha nem csupa közhely?! A lényeg azonban, mint már annyiszor kiderült, nem a Mi?-ben hanem a Hogyan?-ban rejtezik, és Kaurismäki, akit szemmel láthatólag cseppet sem érdekel az előbbi, pontosan ismeri a választ az utóbbi kérdésre. Az egész történet igazából arra a viccre emlékeztet, amikor a két csávó (mellékes, hogy pszichológusok-e vagy éppen emlékezetkiesésben szenvednek) biciklizik. A különbség csak annyi, hogy amikor az egyik leesik, a másik leszáll ugyan a bringáról, de nem lép oda a pórul járthoz, hanem mondjuk nekiáll virágot szedni. És hogy milyen célból, temetésre vagy éppen vigaszcsokornak szánja, nem tudni, de nem is érdekel senkit. Úgy bájos, elragadó, ahogy van.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu