Egymást metsző életek

Aki a művészetek kapcsán nem szívesen emleget számokat, még az is elgondolkodhat azon az egyszerű tényen, hogy Inarritu eddigi két filmje 71 különféle fesztiváldíjat és elismerést, illetve 39 jelölést gyűjtött öszsze. A szakmai és egyéb népszerűség oka, hogy a mexikói rendező azon kevés direktorok közé tartozik, akik már a film hangütésével képesek a fotelba szegezni a nézőt. Képeivel, egyedi fogalmazásmódjával szinte azonnali függőséget teremt, vagy ami talán még fontosabb: elemi kíváncsiságot a feltárandó világ iránt.

A Bábel e tekintetben ritka mestermunka. Az a dramaturgia, amely a 21 gramm esetében néhol még idegesítőnek, kimódoltnak tűnt, mára végképp letisztult: a párhuzamos világok, az idősíkok döccenők nélkül, pompásan rímelnek egymásra. Szüksége is van erre, hiszen talán ebben a filmben veti fel a legélesebben a már eddig is kerülgetett témáját: az isteni gondviselés helyett immár a puszta véletlen terelgeti az életünket. Mindezt tovább bonyolítja a pillangóeffektus, miszerint cselekedeteink, még a legapróbbak is, olyan láthatatlan hullámverést váltanak ki, amely távoli kontinensek távoli életeit billenthetik ki nyugalmi állapotukból.

Akárcsak korábbi filmjében, itt is egy baleset (és egy tárgy: a puska) mozgatja a három fő szálat. Bár Marokkóban dördül el a végzetes lövés, annak hullámai csakhamar elérik Japánt, az Egyesült Államokat és Mexikót. A véletlen egy marokkói tanyán élő családot, egy amerikai házaspárt, illetve gyerekeit és mexikói dadáját, plusz a puska egykori, japán gazdáját és annak kamasz lányát vonja egyetlen, végzetes körbe. És a körből már csak azért is nehéz szabadulni, mert az isteni átok, a különféle nyelvekből fakadó értetlenség nem engedi elsimulni a konfliktust, hanem újra és újra kiélezi. Hiszen ami a marokkói családnak vétlen puskalövés, az már az amerikai hatóságnak terrorcselekmény, ami a mexikói dadának csupán egy rossz döntés, az a határőröknek már egyértelmű gyerekrablás.

A szeretet pedig érthető nyelv nélkül alig talál kapaszkodót: csakhamar a tragédia szélére sodorja még a legártatlanabbat is. A marokkói és mexikói szál torokszorító drámája mellett a japán történet - egy süketnéma kamasz lány sajátos küzdelme a beilleszkedésért - kevésbé érvényesül. Csak később jövünk rá, hogy ez sem véletlen, hiszen a film ebben a látszólag kevésbé feszült történetrészben vesz levegőt, másrészt arról is meggyőz, hogy egy-egy dráma milyensége, lefolyása nagyon is kultúrafüggő: van, ahol látványos, érzelmekkel telített, máshol jeltelenül, kimondatlanságával üt szíven.

A színészi játékot a rendező talán legjobb döntése, a vállaltan dokumentarista stílus még inkább kiemeli: a marokkói családapa fájdalomtól eltorzult arcát, a sivatagban bolyongó Amelia (Adriana Barraza) tébolyodott tekintetét vagy Chieko (Rinko Kikuchi) szinte fájó védtelenségét nem könynyű lerázni magunkról. Mint ahogy Brad Pitt és Cate Blanchett is a filmtörténet egyik legbizarrabb, ám legőszintébb szerelmi jelenetében talál ismét egymásra és a kölcsönös megbocsátásra. Inarritu művészete épp abban áll, hogy ha csak az illúzió szintjén is, de képes felszámolni önnön hordozóanyagát: amit látunk, az nem film, hanem az élet egy eleven és nyers darabja, amelyet épp a szemünk láttára metszettek ki. S bármikor elég lenne egy mozdulat, hogy a vásznon átlépve betoppanjunk saját, kiszolgáltatott valóságunkba.

Kövessen minket a Facebookon!