Elemi pókösztön

Évek óta töretlen a képregényfilmeket övező óriási érdeklődés, úgyhogy akár tetszik, akár nem, garantáltan megélünk még jó pár folytatást és rebootot. Még a Marvel Entertainment leggyengébb produkcióinak számító Thor-filmek is olyan sok pénzt termelnek, hogy Michael Cimino is csak nehezen tudná elszórni. Ezek után nem csoda, hogy a Sony is szerette volna minél előbb bebiztosítani a frissen újraindított Pókember-univerzumot egy folytatással. Míg az előző opusz a hangsúlyos eredettörténet mellett csak egy viszonylag gyengébb antagonistát vetett be, az új film ennek tökéletes ellentétét ígérte. Más kérdés, hogy a végeredmény mégsem egészen ezt tükrözi.

Ugyan az első film óta eltelt két év, A csodálatos Pókember 2-t mintha mégis egy kicsit elsiették volna a készítők. Valószínűleg nem tett sok jót a rettenetesen spoileres trailer-áradat sem, ugyanis aki valamennyire is ismeri a Pókember-képregényeket az tudja, hogy ha Gwen Stacy és a Zöld Manó egy sztoriban szerepelnek, akkor komoly következményekkel kell számolni. De kezdjük inkább az elején. Az előző részhez képest nem ugrunk nagyot az időben: Gwen (Emma Stone) és Peter (Andrew Garfield) épp leérettségiztek, útban vannak az egyetem felé. A lány karrierje töretlenül halad előre, Peter azonban folyamatos lelkifurdalással küzd Stacy kapitány (Dennis Leary) halála óta. Főhősünk így nem csak a mindennapi élet és a szuperhős-alterego között őrlődik, hanem Gwen apjának tett ígérete és az annak ellentmondó érzései között is.

Peter igyekszik az eszére hallgatni, és mivel hősünknek még a bűnüldözésnél is fontosabb a lány biztonsága, jobbnak látja, ha szétválnak útjaik. Ráadásul Peter egyébként sem egyszerű életét a súlyos apai örökség mellett tovább bonyolítja egy régi haver, az Oscorp-örökségbe a semmiből belecsöppent Harry Osborn (Dane DeHaan) és egy új ellenfél, Electro (Jamie Foxx) feltűnése. Harry sajnos egy nem tisztázott, azonban örökletes és halálos kórban szenved – pontosan abban, ami az apját is legyűri a történet elején. A fiatal mogulban erősen dolgozik az életösztön, ezért igyekszik minél mélyebbre ásni apja vállalatának sötét ügyeibe. A nyomok – természetesen – Pókember felé mutatnak, akit azonban nem olyan könnyű megkörnyékezni, ahogy azt Harry hiszi.

Webb sokáig elég hatékonyan próbálja elhitetni velünk, hogy Dane DeHaan alakítása az lesz majd James Franco Harry Osbornjához képest, mint ami Heath Ledger volt Jack Nicholson Jokere után. A terv egész sokáig működik is, DeHaan nem hiába az egyik legígéretesebb fiatal színész Hollywoodban. A leendő ellenfelek azonban hiába kínálnak elsőre sokat, a forgatókönyv pont a kulcsfontosságú személyiségbeli átalakulásokat sieti el, ezeken pedig kicsit szétcsúsznak a karakterek. Se Harry, se Max gonosszá válása nem sikerült valami jól, amit Electro esetében akár el is nézhetnénk – mivel a karakter már civilként is elég zavart – az ifjabb Osborn szinte spontán Zöld Manóvá változására azonban nincs sok mentség.

Jamie Foxx is igyekszik izgalmassá tenni a Max Dillonból Electróvá változó nímadot, de azt leszámítva, hogy a Pókemberrel való összetűzései során elévülhetetlen érdemeket szerez a dubstep mint zenei műfaj értelmezésében, tulajdonképpen az egész karakter fölösleges. A dramaturgia szempontjából ugyanis legfeljebb annyi szerepe van, hogy felvezeti a (feltehetően a folytatásokra tartogatott) Sinister Six szupergonosz-formációt. Ezt leszámítva egyáltalán nem hiányozna a filmből, amivel egy újabb nagy ziccer marad ki. Webb-nek és a forgatókönyvet jegyző összesen négy írónak megint csak két fél-főgonoszt sikerült összehoznia, miközben ismét túl nagy hangsúlyt kap a főszereplő eredettörténete. Ezért aztán A csodálatos Pókember 2 nem nagyon tud túllépni az első rész árnyékán: pont ott nyer, és pont ott veszít, ahol az előző film is nyert és veszített. Bár a képregényes karakterek nem sérülnek jelentősen, és a folytatásba még az első résznél is több látványos, jól koreografált akciójelenetet zsúfoltak, mégis sok rajongó érezheti úgy, hogy a Sony kicsit mostohán bánt a hagyatékkal.

A látványos CGI-trükkök mellett azonban azt se felejtsük el, hogy A csodálatos Pókember 2 még mindig egy 18-20 éves srác története. Úgyhogy aki arra számít, hogy ezúttal drasztikusan háttérbe szorul majd a film romantikus szála, csalódni fog. Emma Stone és Andrew Garfield továbbra is cukik együtt, láthatóan mindketten jól érzik magukat a szerepükben. Garfield az előző rész után még jobban hozza a meghasonlott hőst, rajta nem fog múlni, hogy a stúdió a jövőben maradandót tudjon alkotni az új szériával. A hiányos forgatókönyveket elnézve azonban a stáb egy részét nem ártana lecserélni.

Sajnos egyre valószínűbb, hogy a Sony tulajdonában lévő Pókember-brand soha nem fog találkozni és egy óriási crossoverben összefonódni a Marveles Bosszúállók- vagy a Foxnál lévő X-Men-univerzummal, aminek főleg pénzügyi okai vannak. A többi stúdióhoz hasonlóan ugyanis a Sony fejesei is meglátták a lehetőséget egy teljesen független Pókember-franchise-ban – különösen az előző rész sikere után. Egy kicsit talán túlságosan is, mert A csodálatos Pókember 2 szinte csak egy két és fél órás felvezető a harmadik és negyedik részhez. Akárhová nézünk, megfilmesítésre váró ellenségekbe és mellékszereplőkbe botlunk. Harry Osborn karaktere sincs teljesen kibontva, de az egyelőre rejtélyes, kalapos fickó is biztosan vissza fog még térni, ahogyan Felicia Hardy-t sem fogják egy tíz perces szereppel elintézni. Paul Giamattinak is kinéz egy új szerződés, bár a mostani filmből kiindulva nem ez lesz élete alakítása. Teljesen fölösleges tehát a lehetséges folytatásokról beszélni, hiszen a Kurtzman-Orci-Pinkner-Vanderbilt kvartett még le sem írta a fade out-ot a forgatókönyv végére, amikor a Sony már két újabb filmet berendelt. Reméljük, azért a jövőben ennél kicsit lelkiismeretesebben bánnak majd Peter Parker történetével.