Fogalmam sincs, hogy van-e német filmes új hullám, vagy nincs, lényeg a lényeg, hogy jelen pillanatban a németek készítik a legfigyelemreméltóbb filmeket Európában. Anélkül, hogy a sztereotípiák csapdájába túlzottan belemerülnék, azt talán kellő felelőtlenséggel kijelenthetjük, hogy a németekre mindig jellemző volt bizonyos brutalitás. Brutalisak a háborúban, az ellenséggel szemben, de brutálisak akkor is, ha lelkük mélyére kell tekinteni, a legbensőbb titkokat kell feszegetni.
Az Elemi részecskék az utóbbi mélységekbe merül hasonló intenzitással, mint a kortárs német film más példái (Sophie Scholl, Bukás, stb.), másmilyenekbe. Ezen nem változtat sokat az a tény sem, hogy a film Michel Houellebecq bestsellere alapján készült, Monsieur Houellebecq márpedig francia. De ez a legkevesebb egy ilyen szép, új Európai Unióban, a németek gyorsan magukévá tették az író minden eddigi művét, elsőként ezt. Persze, ebben jelentősen közrejátszhatott az említett önmarcangolásra való hajlam, az Elemi részecskék márpedig ilyen. Feltéve, persze, ha olvasás/filmnézés közben önmagunkat és önigazolást keressük. Mármint a németek. (Mi is, persze.)
Jelentem, igenis lehet még e szabados világban tabukat találni, hogy jól földre döntsük azokat, az Elemi részecskék egy csapásra többet is talál.
A szex témaköre persze kimeríthetetlen, ha ehhez hozzávesszük a halál és a betegség komor területeit, azért érzékelhető, van miről beszélni. Michael egy szemüveges, jólfésült szobatudós, aki komoly eredményekkel kecsegtető kutatásokat végez a géntechnológia területén. Mikor levelet kap, hogy nagyanyjának sírja épp egy épülő sztráda útjában van, hazautazik, ahol szembesül (a brutális síráthelyezés sokkoló képein túl) gyermekkori barátnőjével, akiről döbbenten tudja meg, hogy mindig is szerelmes volt az okoska fiúba. Aki persze azóta is szűz. Bruno irodalmat tanít egy gimnáziumban, de az agya csak a szexen jár, felesége a szülés után már nem kívánatos. Bruno viszont kielégítetlen, elfojtott, aztán lopva kirázott szexualitása már-már az agyát köti gúzsba. Michale és Bruno féltestvérek, anyjuk közös, aki csak szülte őket, de nem nevelte, inkább egyik hippikommunából a másikba vándorolt, ágyról ágyra.
Oskar Roehler, aki előző, Ágnes öcsénk című filmjével már bizonyította a kényes témák iránti érzékenységét, pszichologizáló alkatú, tehetséges filmes, az amerikai Todd Solondz nyomában. Sőt, bizonyos tekintetben mélyebb is nála, Solondz azonban formailag erősebb. Sűrűbb, intenzívebb filmeket csinál, s ezzel elmondtam Roehler filmjének, az Elemi részecskéknek talán egyetlen hibáját is. Tehát, hogy kissé elfolyó, inkoherens. A két, olykor egymást érintő, majd szétváló szálon futó történet, Michael és Bruno frusztrációkkal és elfojtásokkal telített életének bemutatása olykor kissé dagályos, a két szál néha csak közelít egymáshoz. Viszont éppen ezért, alaposabb és hitelesebb is így a két figura lélekelemzése. Kifejezetten érdekes a kis péniszűek fokozott hatalomvágyáról s a rasszista gondolkodásra való hajlandóságáról szóló erősen freudiánus, de ettől még akár tudományosnak is tekinthető következtetése, Brunót illetően.
A léha anya figurája alkalmat ad Roehlernek szubkultúra-kritikájának kifejtésére, a nyilvánvalóan gazdag, jó családból származó nő, ahogyan egyik szektából esik a másikba, ahogyan vallási, filozófiai meggyőződését úgy váltogatja, ahogy a gondosan castingolt kisportolt testű hímeket az ágyában. Gondtalanul furikázik hófehér kabriolet Mercédeszén keresztül-kasul a világban, Rolling Stonest hallgat (ami az ő korában nagyon radikális volt), közben zagyva kommunisztikus eszmékről hadovál és világmegvált. És persze, világra hoz, és magára hagy két törődést és odafigyelést igénylő fiúgyermeket. Csoda, hogy a filmnek olyan vége van, amitől nem leszünk heppik?
Bruno szerepében az új német film egyik transzparensarcát, Moritz Bleibtreu-t láthatjuk (vö., egy Pindroch Csabába oltott Csányi Sándor), aki Ezüst Medvét nyert a 2006-os Berlini Filmfesztiválon, ezért is, meg másért is, megérdemelten.
