Az Életrevalók alkotói – Omar Sy főszereplő, Olivier Nakache és Éric Toledano író-rendezők – új filmmel jelentkeznek: a Samba előző sikerük szellemében készült, de alulmarad azzal szemben.
Bár a nyitójelenet rögtön egy táncos-zenés esküvői szcéna, a cím nem musicalt takar, a Samba a Sy által alakított főhős neve. A nyitány egyébként egy remekbeszabott jelenet: a puccos lagzit látva romantikus esküvői vígjátékot várunk, egy követőfelvétel viszont a konyhába visz minket, ahol a kosárlabdázó termetű, sebhelyes szenegáli menekült tucatjával mosogatja a tányérokat, és rögtön a szocio-realista olasz vígjátékok, na meg a Ken Loach-féle mosogatódrámák és komédiák (Alul semmi, Lim-lom) világában találjuk magunkat. A férfi tíz éve él Franciaországban illegális bevándorlóként, de épp mielőtt egyenesbe jönne az étteremben, kiadják az útját. Nem hagyja annyiban, amiben két női önkéntes van segítségére: egyikük tapasztalt (Izïa Higelin), utóbbi (Charlotte Gainsbourg) újonc, orvosa terápiaként ajánlotta neki a jótékonykodást munkahelyi kiégése után.
A rögrealista hangvétel végigkíséri a filmet: a címszereplő egy menekülttáborba kerül, aztán hamis papírokkal, különféle álneveken próbálja ki magát számos szakmákban, miközben a legalantasabb munkáért is rengetegen állnak sorban. Egy haverra (Tahar Rahim) is szert tesz, aki mentorálja a bevándorlói munkakeresés világában, az önmagát „karrierje” előmozdítása érdekében brazilnak kiadó arab férfitól így megtudja például, hogy míg feketéknek olcsóbb és könnyebb hamis papírokat szerezni, szenegáliakat nem vesznek fel ablakmosónak. A két nő karakterén keresztül is számos tragikus történetet hallunk menekültektől, ugyanakkor a műfaj nem rémdráma. Ahogy arról már a plakátok is árulkodnak, egy-egy szerelem szövődik a két főhős és mentoraik között.
Az Életrevalók egyszerre életigenlő, humanista, valamint politikailag inkorrekt és fekete humora megmaradt, ahogy a főszerepben felvonultatott furcsa (pontosabban különböző hátterű) páros is, csak a műfaj változott havervígjátékról és brománcról romkomra. Sy szinte ugyanazt a karaktert hozza, Gainsbourg pedig François Cluzet tolószékbe kényszerült arisztokratájához hasonlóan kékvérű francia, aki problémákkal küzd (ezúttal kiégés, álmatlanság, dührohamok). A két főhős ezúttal is megváltja egymást, mivel azonban a nyaktól lefelé való bénultsággal ellentétben a kiégés nem épp aranybányája a komikumnak, a fanyar humor ezúttal főleg a bevándorlók helyzetéből fakad. Az író-rendezők a két főhőssel is igyekeznek megnevettetni a közönséget, de csak az egyikkel sikerül: Gainsbourg ugyan kisebb idegösszeomlásból lábadozik, de ez még mindig nem magyarázza, hogy miért olyan tesze-tosza a karaktere. Ezt a felszínes, inkoherens humort azonban némiképp kompenzálja az ezúttal is elsőrangú színészi játék: Sy máshogyan játssza el ugyanazt a karaktert, az Életrevalók mindig jókedvű macsója után immár maga a megtestesült megalázottság. Ott komikus, itt drámai színészként alakít nagyot.
Az Életrevalók akkora sikert aratott, hogy nagy lehetett a kísértés készíteni valami nagyon hasonlót, megtette ezt Cluzet is a szintén francia Fordulópont (En solitaire) alkalmával, melyben ismét egy arrogáns arisztokratát alakít, akit újfent egy afrikai menekülttel hoz össze a sors, akivel a rázós kezdetek után ugyancsak megváltják egymást. A Samba alkotói ráadásul nem pusztán önmagukat ismétlik ezzel a spirituális sequellel. Valószínűleg ők sem bánnák, ha a szociális problémák iránt általában csak szórványosan érdeklődő nagyközönség a Samba címet látva zenés-táncos romkomra számítva vált jegyet a filmre, és ugyanígy tételezhető opportunizmusként a bevándorlók problémáinak felkarolása. Egyrészt azért, mert ugyanezt tették a Fordulópont alkotói is (azaz eredeti ötletnek nem nevezhető), másrészt pedig mert végsősoron közönségszórakoztató romkomot csináltak egy dokumentumfilmet vagy komolyabb drámát érdemlő témából. Mintha az alkotók is érezték volna, hogy e címmel félrevezetik a közönséget, hisz erőltették a táncos jeleneteket, noha nem Samba, hanem brazilként tetszelgő mentora főszereplésével (ha úgy vesszük, mind a film, mind e karakter ál-brazil). Pedig amúgy szükség sem lenne a kamu-brazil arabra, hisz a szamba afrikai eredetű tánc.
A Samba a bevándorlók és menekültek helyzetének realista ábrázolása okán akár még fontosabb filmként is rangsorolható, mint az Életrevalók, ugyanakkor vígjátékként nem rúg labdába mellette. Az illegális emigránsok életét bemutató képek tovább kísérthetnek minket, mint az Életrevalók gegjei, a komikum forszírozása viszont mégis erőltetetté, néhol kínossá teszi a filmet. A Samba ugyanakkor lehetne sokkal rosszabb is, aki nem hiszi, nézze meg a teljesen érdektelen, fordulatos cselekményt és humort nyomokban is alig tartalmazó Fordulópontot.
