Az ötvenes, hatvanas években futószalagon gyártották a hősies ellenállókról szóló filmeket, ám az olyan nagy klasszikusok, mint az Árnyékhadsereg, a Hamu és gyémánt vagy a Jöjj és lásd sokkal árnyaltabb képet rajzoltak, a modern darabokba pedig már illik valami csavart tenni, mint a héten a mozikba kerülő Suite Francaise esetében, ahol hősnőnk náci tisztbe pistul bele.
Az ún. revizionista történetírásnak köszönhetően ma már tudjuk, hogy az európai ellenállási mozgalmak mély megosztottságtól, egymás közötti konfliktusoktól szenvedtek, az ellenállók gyakran sarcolták meg a civil lakosságot, amelynek amúgy is el kellett szenvednie a náci megszállók aránytalanul súlyos megtorlásait. A németek ellen harcolók gyakran többet öltek meg saját honfitársaik közül, mint a nácik közül – kollaboránsokat, árulókat vagy rivális fegyveres csoportok tagjait -, és több időt töltöttek rejtőzködéssel, mint harccal, de logikusan végiggondolva ez egy ilyen műfaj. Lássuk kik próbálták megénekelni az ellenállásnak ezt az arcát az elmúlt években.
Ködben (2012)
Az elmúlt évek talán legjobb ellenállós filmje szép sorban végigveszi mindazt, ami kimaradt a hősies partizánokról szóló eposzokból, ám Sergei Loznitsa rendező ezzel nem az ellenállás mítoszát akarja lerombolni, hanem reális képet fest, illetve más nézőpontból közelíti meg a hősiesség fogalmát. Főszereplője egy belorusz vasutas, akit a partizánok árulónak hisznek, és ki akarják végezni, csakhogy a feladat elvégzésére kijelölt két társuk csapdába sétál, mivel a helyi német parancsnok szándékosan terelte az ártatlan férfira a gyanút. A hármas aztán közösen kénytelen menekülni a sűrű erdőben, és amikor egyikük megsebesül, megfordulnak az erőviszonyok. A film hármas portréja megmutatja, ki miért választotta az ellenállás útját, hogy maradt – vagy nem maradt – meg embernek, és milyen menekülni a biztos halál elől, és milyen érzés saját tetteinkkel szembenézni.
Max Manus (2008)
A norvég ellenállás külön fejezet a II. világháború történetében, és az országba visszatérő, Angliában profi szabotőrnek kiképzett, de alapvetően mégis civil férfiak elképesztő vakmerőségről tettek tanúbizonyságot. Közülük talán a legismertebb Max Manus volt, aki önkéntesként megjárta a finn-orosz háborút, és aki hibát-hibára halmozó amatőrből válik halálosan veszélyes harcossá. A valaha készült legdrágább és legnézettebb norvég film nem kizárólag az izgalmas akcióra koncentrál, hanem az ellenállás megszervezésére és működtetésére, az árulásokra és a lebukásokra is, illetve hőseink belső konfliktusaira. Ilyen szempontból az alacsony, jelentéktelen külsejű Aksel Hennie tökéletes választás volt a címszerepre, de az utánpótlás szállító német hajók felrobbantása az oslói kikötőben vagy a biciklin menekülő, közben géppisztolyából hátrafelé tüzelő Max képe azért elég elég hatásos jelenet bármilyen háborús filmhez.
Becstelen Brigantyk (2009)
Quentin Tarantino háborús filmje az ellenállás két különböző formáját is bemutatja, igaz, mindkettőt mesébe illő, a valóságtól jócskán elrugaszkodott, de szórakoztató – a témához mérten talán túlságosan is szórakoztató módon. Az egyik szálon egy amerikai zsidókból álló kommandós egységet dobnak le a német vonalak mögé, akik brutális bosszút állnak sorstársaikért, a másikon egy, a családja lemészárlását túlélő mozitulajdonosnő szervez merényletet az érthetetlen okokból pont az ő párizsi mozijába érkező Führer és társai ellen – egy német propagandafilm premierje az apropó, de mindegy. Tarantino vagy tíz éven át küzdött a filmmel, amelynek sokáig nem talált jó befejezést – ez érződik is -, majd a negatív hős, a zsidóvadász Hans Landa ezredes szerepére nem talált színészt, ám amikor Christoph Waltz meghallgatásra jelentkezett, hirtelen minden összeállt. Messze nem ez Tarantino legjobb filmje, hiszen a történet ide-oda kalandozik karakterek tűnnek fel majd tűnnek el magyarázat nélkül, de a végeredmény roppant szórakoztató.
Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel (2005)
A mai napig nehéz elhinni és feldolgozni, hogy a Harmadik Birodalom nem csupán Hitlert és a náci párt diktatúráját jelentette, hanem a német nép nagyrészének különös őrületét, és nagyon, nagyon kevesen mondtak erre nemet, amikor még lehetett – vagy amikor már nem lehetett. A német ellenállás szinte nemlétező fogalom, pár elszórt, a Hitler elleni sikertelen merényletet leszámítva jelentéktelen horderejű tettben fulladt ki, de azt se feledjük, mit kockáztattak azok, akik felemelték a szavukat. A néhány idealista egyetemistából álló Fehér rózsa nevű mozgalom tagjai például háború ellenes röplapokat terjesztettek, de azonnal el is fogták és kivégezték őket. Sophie Scholl (a nagyszerű Julia Jentsch) volt az egyetlen nő a csoportban, és tettéért – röplapokért, ne feledjük - lefejezték. A film a szervezet megalakulásán túl a már elfogott Scholl és társai brutális kihallgatását és koncepciós perüket is bemutatja, illetve Sophie és Mohr, az őt kihallgató Gestapo-tiszt között lélektani párbajt, ami természetesen fikció.
Ellenállók (2008)
Viták során újra és újra felmerül, hogy miért hagyta az európai zsidóság, hogy ellenállás nélkül a vágóhídra hajtsák. A válasz nyilván az, hogy a náci hadigépezet és a velük együttműködő helyi hatóságok ellen semmi esélyük sem volt, illetve sokan nem voltak tisztában azzal, mi vár rájuk. Voltak azonban olyanok is, akik a fegyveres ellenállást választották, mint a Bielski fivérek, akik partizáncsoportot alapítottak a lengyel-belorusz határvidéken, de nem elsősorban a németek és a kollaboránsok elleni harc volt a céljuk, hanem minél több ember megmentése – állítólag összesen 1200-an találtak náluk menedéket. Edward Zwick (Véres gyémánt, Az utolsó szamuráj) nem tartozik korunk legnagyobb rendezői közé, sőt, és itt is sikerül mindent túlhangsúlyoznia ás túldramatizálnia – a filmvégi csata a tank ellen például soha nem történt meg -, párbeszédei gyakran csikorognak, és más, nála tehetségesebb filmes sokkal többet kihozhatott volna az izgalmas témából, de a Daniel Craig és Liev Schreiber erőteljes alakítása képes előrevinni a filmet, és átlépni a legtöbb nyilvánvaló hibán és fogyatékosságon.
