Ennél szemetebb westernt egy darabig nem fogsz látni! – Megtorlás


A vadnyugati történetek ritkán napfényesek, de amit a részben nálunk forgatott film ránk zúdít, az nehezen viselhető el, és aztán még mindig tudunk kicsit lejjebb menni. Ebben áll a szépsége!

Nem véletlenül van ott a „vad” jelző a vadnyugat szóban, hiszen akkoriban a határvidéken bármi megtörténhetett, és gyakorlatilag ezt mondja el nekünk minden épkézláb westernfilm. Bár a korai hollywoodi produkciók igyekeztek mindenkit jólfésülten és jólvasaltan ábrázolni, az igazi westernek, kezdve John Ford filmjeitől, már igyekeztek valósághű képet festeni, az olasz spagettiwesternek pedig már tobzódtak a mocsokban, az aljasabbnál aljasabb karakterekben. Márpedig a holland Martin Koolhoven (Téli háború, Boldog család) holland rendező mindig is imádta Sergio Leone munkáit, és most végre maga is készíthetett egy spagettiwesternt – csak még pakolt rá pár adag nyomorúságot és mizériát.

Tudom, ha sokszor leírom, hogy nyomorúság, fertő, szenvedés és ilyenek, akkor elveszem mindenki kedvét a Megtorlástól, ám ilyesmi eszem ágában sincsen. Izgalmas, lebilincselő darabról van szó nagyszerű színészekkel, ami egyben egy pokoljárás története is négy felvonásban. Adott egy süketnéma asszony, valahol egy isten háta mögötti apró településen, aki döbbenettel és rettenettel néz a templom szószékére fellépő új tiszteletesre. A férfi a hamis prófétákról és báránybőrbe bújt ragadozókról beszél, de fellépéséből és a nő iszonyattal teli pillantásából tudjuk, ő maga a szörnyeteg. Csakhogy Johannának senki sem hisz, még a családja sem, a jövevény pedig hamarosan ellene fordítja az egész közösséget, és ez még csak a kálvária szelíd, vértelen része.

Mert valóban borzalom, ami következik, ahogy lassan, de biztosan kiderül, milyen közös története van ennek a két embernek. Amit ugyebár kár lenne ellőni, de ha már a vadnyugaton járunk, lesz itt bordély örömlányokkal, párbaj a főutcán, akasztás, sivatagi leszámolás és más vígasság. És a majd’ két és fél órás, de így is nagyon sűrű játékidő alatt szinte minden megtörténhet, és senki sincs biztonságban – elsősorban a Guy Pearce által játszott tiszteletesnek köszönhetően. Pearce egy démoni figurát kelt életre, akiben szemernyi emberség, érzelem vagy megbánás nincsen, és egy ennyire sötét figura ritkán működik, hiszen a népnek nincs mibe kapaszkodnia, amitől valószínűtlenné válik, és akkor már nem is félünk tőle. Pearce azonban most is zseniális, könyörtelensége kézzel fogható, mindent elhiszünk neki, és kiráz tőle a hideg– a forgatás szüneteiben aztán extra kedves volt mindenkivel, hogy oldja a feszültséget.

Olyan kedves, hogy össze is jött a feleségét alakító Carice van Houtennel, akit ugye a Trónok harcából ismerünk, akárcsak Kit Haringtont. És szokás volt úgy emlegetni a Megtorlást, mint „Harington új westernje”, pedig erről szó sincsen, ez Pearce mellett elsősorban Dakota Fanning filmje. Aki kisgyerek kora óta játszik, és még mindig tud újat nyújtani, itt például keménységet és kétségbeesést, hiszen itt minden gaztett, minden veszteség és sorscsapás rajta csattan. Játékát remekül egészíti ki a fiatalkori énjét alakító Emilia Jones - a négy fejezet ugyanis különböző helyszíneket és idősíkokat ölel fel. Merthogy a régi vadnyugaton nem lehetett jó nőnek lenni, és, ha nem tudnám, hogy a filmet egy férfi rendezte, mindez akár egy feminista kiáltvány is lehetne. De nem az, hanem egy körömrágóan izgalmas és megindítóan mocskos western. Aminek vannak olyan pillanatai, amikor egyszerűen képtelenség odanézni.

Értékelés: 7/10

Kövessen minket a Facebookon!