Ezt néztük 25 éve – Halott ember

Jim Jarmusch hipnotikus erejű westernje a mélabús Johnny Depp-pel akkor futott a mozikban, amikor 25 éve létrejött a Port.hu, és még ma is a kedvenceink közé tartozik.

Aki a kilencvenes években művészfilmeket nézett, az nyilván odavolt David Lynchért, Win Wendersért és persze a korán őszülő Jim Jarmuschért. Az utóbbinak amúgy is komoly kultusza volt Magyarországon, hiszen egyik első filmjében, a Florida, a paradicsomban (1984) a magyar Bálint Eszter volt az egyik főszereplő, és még egy kicsit magyarul is beszéltek benne. Számos elvarázsolt, vicces és eredeti munka után aztán a rendező 1995-ben váratlanul egy westernnel lepte meg a nagyérdeműt, ez volt a Halott ember, amelynek ő volt a forgatókönyvírója is, és amely az egyik legszebb, legkiforrottabb munkája. Erről írunk most egy kicsit, mert 25 éve nagyon odavoltunk érte – és tulajdonképpen még ma is.

A film hőse egy clevelandi könyvelő (Johnny Depp), szemüveges, nem különösen határozott figura, aki egy új állás reményében maga mögött hagyja a civilizációt, és az Isten háta mögötti vadnyugati városkába utazik. Ám mire odaér, a helyét betöltötték, ő pedig nem csak munka és pénz nélkül marad, de egy barátságos prostinak és annak féltékeny expasijának köszönhetően ő lesz a határvidék legkeresettebb embere. Még szerencse, hogy útja során találkozik a Senki nevű indiánnal (Gary Farmer), aki társául szegődik. Miközben fejvadászok üldözik őket, a legfurcsább kalandokba keverednek. És majd’ elfelejtettük, hősünket William Blake-nek hívják.

Merthogy filmünk főhőse konkrétan és átvitt értelemben is William Blake, egyrészt a szerencsétlen könyvelő, másrészt névrokona, a romantikus angol költő, akinek árnyéka rávetül az egész filmre, és akiről az itteni Blake nem is hallott, de neki köszönheti indián társa barátságát. Az, hogy egy amerikai könyvelő nem hallott az angol költőről, nem véletlen: Blake saját korában teljesen elszigetelten élt, nem ismerték, mint költőt, csak mint illusztrátort és rézmetszőt tartották számon, költészetét csak a 20. században fedezték fel.

Akkor honnan ismerte az ismeretlen angol költőt Senki, az indián? Onnan, hogy az irokéz törzsszövetséghez tartozó pufók cayuga indiánt kiskorában Angliába hurcolták, megismerte a nyelvet és a kultúrát, illetve megszerette William Blake-t, de műveltsége csak a kárára lett. Hazatérve ugyanis törzsét egyáltalán nem érdekelték meséi, így kapta a Xebeche nevet, ami annyi jelent: Hangosan beszél, de nem mond semmit, és ebből lett a Senki. Az őt alakító Gary Farmer és Senki alakja később visszatért a Szellemkutya (1999) című Jarmusch filmben, kedvenc mondását, a „Stupid fucking white man-t” számos filmes idézte meg.

És itt a nagy spoiler: hősünk, az egyszeri könyvelő tulajdonképpen halott, már akkor meghal, amikor a féltékeny szerető (Gabriel Byrne) majd lelke bejárja az egész vadnyugatot, hogy a legvégén nyugalomra találjon és elhajózzon a semmibe, és ehhez kell a révész szerepét játszó Senki, és ehhez kell William Blake költészete visszatérő motívumként. Senki ugyanis rendre Blake-et idézi, és elhangzanak a költő talán legismertebb sorai is Az ártatlanság jövendölései című verséből:

Minden éj s napon pedig
Lesz, ki búra születik.
Minden nappal s éjszakán
Lesz, kit sorsa kéjre szán.
Lesz, kit sorsa kéjre szán,
S lesz, kit örök éjre szán.

Nem csak Jim Jarmusch vette kölcsön ezeket a sorokat, hanem Jim Morrison is a The Doors The End of the Night című dalában.

A Halott ember azonban nem csak a költészetről szól, hanem az erőszakról és a halálról, illetve a kettő találkozásáról. Összesen tizenhét ember leli benne erőszakos halálát, néha saját bajtársai kezétől, és van, akit meg is esznek benne, de teljesen különös módon Jarmusch állandó  operatőre, Robby Müller ezt mindig poetikusan ábrázolja, mint amikor Cole Wilson fejvadász (Lance Henriksen) rátapos egy másik gazember fejére – olyan, mintha a fej körül glória lenne. A hanghatást egyébként egy jégsalátával érték el. Müller gyönyörű fekete-fehér képeit a legnagyobbra értékelt amerikai fotográfus, a kizárólag tájképeket készítő Ansel Adams munkássága ihlette.

A film másik fontos komponense a zene, amelyet Jarmusch régi barátja, Neil Young jegyez. Young az egész filmzenét improvizálva vette fel, nagyrészt elektromos gitárok, némi akusztikus gitár, zongora és orgona kísérettel, miközben stúdiójában a felvett jeleneteket nézte inspirációként. Az eredmény egészen lenyűgöző, és egy egészen más szintre emeli a filmet. Ahogy Supercolor nevű kommentelőnk írja: „Neil Young szikár, minimalista, szuggesztív gitárjátéka napokig olyan instant dallamtapadást okoz, amit nem tudsz és nem is akarsz a füledből kiűzni.”

Egy másik zenésznek is van némi szerepe a filmben. Ő Iggy Pop, aki egy Salvatore "Sally" Jenko nevű, valamiért röhejes női ruhába öltözött prémvadászt alakít, aki a társait Néró császárról szóló történetekkel szórakoztatja, miközben babot főz nekik. Nem lesz szép vége neki sem, akárcsak a társainak. Johnny Depp és Iggy Pop már játszottak együtt korábban is a Cry-Baby-ben (1990), majd az  Arizonai álmodozókban (1993) – utóbbi filmhez Pop három számot is írt, de Jarmusch-sal is dolgozott együtt a Kávé és cigarettában (2003).

Remek színészek tűnnek fel itt kisebb szerepekben, mint a mindig gazembereket játszó Michael Wincott, Gabriel Byrne, John Hurt, Crispin Glover, Jared Harris vagy a színészlegenda Robert Mitchum, akinek ez volt az utolsó filmes alakítása.

A filmet etnográfusok és néprajzkutatók is imádják, annyira hitelesen ad betekintést az indián kultúrába, amiről hosszú elemzések, sőt, könyvek is születtek. A forgatás alatt Jarmusch, a stáb, az indián statiszták és az indián származású Kathy Whitman „kulturális tanácsadó” minden reggel felmentek a legközelebbi dombra, ahol egy ceremoniális pipából fújt füsttel tisztították meg magukat, mielőtt munkához láttak volna. Jarmusch még azt a fricskát is megengedte magának a kész filmben, hogy hosszabb szövegeket hagyott cree (krik), illetve feketeláb nyelven felirat, vagyis fordítás nélkül – ezekben általában a fehér ember rovására poénkodnak.  

A film legvége lassan átcsúszik valami egészen szürreálisba, miközben a delíriumban lévő, haldokló William Blake a halálán van, ő és Senki pedig egy indián faluba érnek, ami olyan, mint amilyet még nem láttunk. Pedig létezett ilyen, az elsősorban fóka- és bálnavadászatból élő északnyugati Makah törzs tagjai pontosan ilyen településeken éltek – amit itt látunk, azt egész pontosan rekonstruálták korábban létező falvak és fényképek alapján. A halottas kenu is a Makahok rituáléi közé tartozott, bár ők magukat így hívják: Kwih-dich-chuh-ahtx. Ez annyit tesz, a nép, amely a sziklák és sirályok között él, a Makah a mások által emlegetett elnevezésük, ami azt jelenti, Bőkezűek az étellel. Mára csak pár ezren maradtak.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu