Federico Fellini (2. rész)

FELLINI ÉS AZ IRODALOM

Fellini alkotásai akkor készültek, amikor az új hullámos alkotók a szerzői filmeket készítettek. Fellini nem tartozott sem a neorealista, sem az új hullámos alkotók közé, mégis a neorealizmusból az epizódok (szociologikus - pszichoanalitikus, azaz fellinis) hiteles hangulatainak a megteremtésére törekvést, az új hullámból a személyesség vállalását veszi át. Saját forgatókönyvírói csoportja (ebben állandóan részt vesz Ennio Flaiano, Tullio Pinelli) van, akikkel együtt alakítják, változtatják a filmek forgatókönyvét.

Néhány irodalmi alkotásból, irodalomtörténetileg nagyon jelentős író művéből készít filmet, de ezeket is átalakítja fellinis történetekké. Szinte mindegyikben az adott század életmódjának, a gondolkodásmódjának az ábrázolása, a magány problémájának az elemzése kerül előtérbe. Úgy is mondhatnánk, hogy magához igazítja, sajátos olvasatát adja az irodalmi műveknek.

Edgár Allan Poe: Belzebubé a fejem (Toby Dammit 1967, a Különleges történetek című filmantológia egyik epizódja) című novellájából készít drámai hangvételű filmet.

Titus Petronius Arbiter: Satyricon című művéből készíti el a Fellini - Satyricon (1969) című alkotását, mely a mű sajátos fellinis értelmezése egy összeomló, minden értékét elvesztő világról, az ókori Rómában bolyongó, romlatlanul romlott, vagy romlottan romlatlan két ifjú szemével.

Giacomo Casanova emlékirataiból készült a Fellini - Casanova (1976). Az öregedő nőfaló meséiben a valóság és a fantázia összecsúszik, és a film tulajdonképpen az örök férfi magányról szól, melyben Casanova sorsa a folytonos csalódás, és az emiatt való állandó menekülés. A mediterrán férfi sorsát, a saját sorsát ábrázolja Casanova történetében.

A FELLINI TÉMÁK ÚJABB VARIÁCIÓI

Fellini a kedvenc témáit újból, és újból körüljárja, értelmezi, és keresi azokat a pontokat, ahol megkapaszkodhat. A meghatározó élményei újabb történetekben jelennek meg, és minél idősebben meséli el az élményeit, annál inkább ambivalensen értékeli őket, relativizálja a bűnt, és büntetésként fogja fel az élet folytonosan visszatérő, megalázó helyzeteit.

Dokumentumfilmet készít a bohócokról, ahol ő a riporter, a narrátor (Bohócok, 1970). A bohócokban a modern ember színjátszásra, szerepekre kényszerített élethelyzeteit ismeri fel. A clownság örök voltát hangsúlyozza.

Személyesen bemutatja, felkeresi Rómában a számára fontos helyeket. Ismét ő a riporter, a kommentátor (Fellini - Róma, 1971). Rómában a történeti folytonosságot, az elmúlást egyszerre veszi észre, mutatja be, és a régi elvesztése miatt siránkozik.

A szülővárosáról, a serdülőkoráról készít melodrámai elemekkel teli fellinis vígjátékot (Amarcord, 1973). Az alkotóművész nehézségeiről beszél a Zenekari próba (1979) című filmjében, gazdagítva azt a személyes, gyónás jellegű megközelítést, ami a 8 és fél - ben volt. Ugyancsak ismert téma variációja a Nők városa (1980), melyben egy középkorú férfi mondja el szorongásait, félelmét a folytonos magány miatt, hisz a nők csak a megalázására, a kihasználására törekednek. A nő, mint ősellenség jelenik meg ebben az alkotásban. Az öregedő férfi félti az életét, a férfiassága kudarcaiért a nőket okolja.

VALLOMÁSOK AZ ELMÚLÁSRÓL

Fellini utolsó alkotásai búcsúzások mindattól, amit szeretett, ami miatt sajnálkozik, de tudomásul veszi elmúlásukat, eltűnésüket.

A nagy érzelmeket, az operai teatralitást az operai teatralitással siratja el És a hajó megy ?(1983) című alkotásában. Szinte mindent műteremben forgatott ebben a filmben. Tudatosan vállalta azt a műviséget, amit a film már akkor, az 1980-as évtizedben nem vállalt fel. Ezzel elsiratta a sajátos filmkészítési, illúzióteremtési módszereket is.

Nem tudja elfogadni, hogy a televízió olyan pszeudo, ál - világot teremt, melyben még az utánzatoknak is nagyobb értéke van, mint az eredeti művészetnek. Minden emberi, minden valódi tehetség elsikkad a gépek alkotta világban, és a jövő útja mégis ez, mondja ki a Ginger és Fred-ben (1985). Két kiöregedett színész utolsó fellépéséről, a fiatalságukra való nosztalgikus emlékezésről szól a film.

Az Interjú (1987) a mai Cinecittát mutatja, az európai álomgyárak egyikét, amelyből (már az 1980-as évek végén is) a filmkészítő "jó szellem" elköltözött. Kihalttá vált az egész, mintha az európai, az olasz kultúra egy részét hagyták volna elpusztulni. Fellini nagyon személyessé teszi ezt a dokumentumfilmet is, a saját fiatalságát siratja el ezzel, azokat az illúziókat, melyeket a Riminiből jött ambiciózus fiatalember kiteljesített, majd elvesztett.

A Hold hangja (1990) ugyanolyan összefoglalása a fellinis világegyetemnek, mint a 8 és fél befejezése. Ott a film végén mindenki a filmrendező főhős életéből, a szülők, a tanárok, a nők, a feleség, a szeretők stb. fehér ruhában, a cirkuszi manézsban körbe futva azt teszik, amit Guido kér tőlük. Elfogadják, hogy film témává váljanak. Bár A Hold hangjai alapja egy Ermanno Cavazzoni regény, mégis Fellini önmagáról, a művészet, a hit, az összetartozás, a barátság stb. akarásáról/elvesztéséről vall benne. Mint egy nagy Mágus, maga Fellini búcsúztatja el a saját magát teremtette univerzumot, és ez a búcsúztatás, egyben a szellemi végrendelet is. Hisz ez Fellini utolsó alkotása. Mégis visszatér a korábbi filmek hitet sugárzó attitűdjéhez, hinni kell a megválthatóságban, az emberi jóságban, hogy a bűn mellett létezik a bűnhődés is.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu