Fehér drogosból néger gettólakó

  • Földes András / Index

"A drogkereskedelem zűrös ügy." Ezzel a bölcsességgel bocsátja útjára nézőit a Traffic című amerikai film. A kábítószerek titkos és szövevényes világába kalauzoló, négy Oscaros mozi története ennél persze bonyolultabb, sőt, a film egészében sem rossz. Csak éppen cinkelt lapokkal játszik.
Mexikói drogkartellek, pitiáner nepperek, feddhetetlennek tűnő amerikai üzletemberek, és az USA kormányzati hivatalai tűnnek fel gyors egymásutánban a vásznon. A Traffic rendezője, Soderbergh rögtön a téma sűrűjébe taszítja a nézőt. A zaklatott képsorokon mintha a kábszerekkel átitatott világ teljes spektruma feltárulna. A kézikamerás felvételek tévéhíradót idéző, dokumentarista jellegű képei csak akkor rendeződnek történetté, mikor már érezzük: nem egyszerű fikciót látunk. Ez tulajdonképpen a valóság.
Délen a poros, nyüzsgő Mexikóban két nyomozó teszi a dolgát, míg rá nem eszmélnek: elöljáróik parancsait követve a drogkereskedelem katonáivá lettek.
A feddhetetlen amerikai bíró, az Egyesült Államok legfőbb drogügyi központjának vezetői székébe kerülve a feladatok és lehetőségek zavaros helyzetével szembesül. Míg emberfeletti igyekezettel próbál tisztán látni a jogszabályok, jóakarók és a bürokrácia keltette homályban, gimnazista lánya klasszikus drogkarriert fut be. A füvezős buliktól természetesen egyenes út vezet a heroinig, onnan pedig csak egy lépés, hogy a kislány drogos kurvaként rója a gettó utcáit.
Egy szép, kaliforniai villát váratlanul elözönlenek az FBI emberei, a jómódú családanya pedig hamarosan rács mögött látja viszont férjét. A családi baráttól tudja meg a titkot: vagyonuk mexikói drogkereskedelemből származik. Hajsza indul a koronatanúért, és ellen, közben a szülői munkaközösség feddhetetlen anyukája átveszi férjétől a kokainbiznisz irányítását.
A szálak hamarosan összefutnak. A kirajzolódó, apokaliptikus világ rövid hátradőlést sem enged a nézőnek. Feszülten figyeljük, mint válnak a szereplők egy ördögi hálózat bábjaivá. A székből végül azzal a szilárd meggyőződéssel állunk fel: a drogkereskedelem nagyon zűrös ügy.
De vajon erre a találó megállapításra kapott négy Oscar-t a film? Nem valószínű. Sőt, minden bizonnyal még csak nem is a feszes történetvezetés és a karakteres operatőri munka került itt díjazásra. A legismertebb filmes kitüntetés ugyanis, mint tudjuk, nem a kimagasló művészi teljesítményeket hivatott jelezni.
Feltűnő, hogy fehérek szerepelnek a történet kulcspozícióiban: a drogbáró, a drogügyi hivatalvezető, a megtévedt fiatalok is mind fehérek. A színesbőrűek pedig megkapták a marginális PC szerepeket: feketék, Puerto Rico-iak, sárgák, hispanok a jó rendőrök, a jó ügyész, a szociális munkás. Úgy tűnik, mintha a drogügy leginkább a fehérek világának problémája lenne, mindenki más az ő révükön kapcsolódik a történetbe.
És valóban. A feketék még egy alkalommal kerülnek képbe. Forrófejű tizenéves érvel, a színesbőrű gettólakók tömegeit emlegetve, mégpedig a téma árnyalása, relativizálása végett. A drogügyi főhivatalnok egy pillantásával fojtja belé a szót, értésünkre adva: hagyjuk ezt a média ízű süketelést. Itt most komoly dolgokról van szó, fiam. A filozofálgatás, lelkizés, idealista elméletek - jól tudjuk - nem fogják megvédeni gyermekeinket, hogy lecsússzanak, a ... igen, a négerek közé.
Mindezek után nem meglepő, hogy a drogosok világát nem a súlyos társadalmi problémát jelentő gettókon keresztül mutatja be a film. A nézőt unatkozó, fehér, középosztálybeli csemeték délutáni szeánszai hivatottak rémisztgetni, noha - statisztika - nem ezek a srácok a kábítószer probléma főszereplői. Kilengéseiknek hamar véget vetnek társadalmi osztályuk követelményei: az egyetemi felvételi, a vizsgák, a karrierépítés.
A témát tehát nem a valóság, hanem a sztereotípiák festik. A gimisek kis buliján - egy nyolcvanas évekbeli Családi kör epizód hitelességével - folyik az alkohol, szívják a füvet, a háttérben megy a kokainozás, az egész végén, pedig, mi más jöhet, belövik a heroint is. A kislány pedig hamarosan saját testét árulja az anyagért. Nyilván.
Felesleges tovább szaporítani a szót. Ez a mozi azért kapta az amerikai filmesek elismerését, mert nem a drogkérdésről beszélt, hanem arról, miként érinti a probléma az amerikai, fehér középosztályt. Sőt, azért, mert sértetlenül hagyta meg e réteg bebetonozott elképzeléseit. Habár úgy tűnik, a Traffic nyíltan és őszintén közelít a kábítószerek témájához, és bátor kérdéseket tesz fel, valójában csak megerősíti a néző beidegződéseit. Azokat a beidegződéseket, amikkel ez eddig egy lépést sem sikerült tenni a helyzet javítására.