Scully és Mulder már rég szétestek, az UFO-láz is a múlté, de a titokzatos, könyvelőnek álcázott kormányhivatalnokok visszatértek, hogy újból megmentsék kicsiny sárgolyónkat az űrlények ármánykodásától. A fegyverek nagyobbak, a poénok jobban csattannak és a memóriatörlő kézistroboszkóp is gyakrabban kerül elő, mint az előző részben.
Gondoltam, estére passzívba teszem magam, belefeledkezem kicsit a harmincöt milliméteres film és a digitális hangrendszer varázsába, keresek egy olyan mozit, ahol a széksorok között megfelelő méretű a lábtér, és nem hűtik a terem hőmérsékletét a kritikus húsz fok alá. Nem nagyon akartam kapcsolatba kerülni művészkedő rendezők művészi gondolataival valami művészfilm jelenetein keresztül. Emlékezetes pillanatokra sem vágytam, egyszerűen csak le akartam tudni az eheti másfél órás moziadagot, ezért némi töprengés után a Men In Black II. mellett döntöttem.
A földönkívülieket felügyelő titkos amerikai kormányhivatal átlagos napi ügymenetét feldolgozó vígjáték folytatása nem okozott csalódást. Pontosan azt a nagy dózisú, káros mellékhatásoktól mentes szórakozást nyújtotta, amit vártam. Egy rakás poén, egyszerű, de nem túlzottan primitív cselekmény, gördülékeny dialógusok, nem hivalkodó, de jól kidolgozott számítógépes trükkök, és átlag feletti testi adottságokkal megáldott női szereplők. Azt hiszem, ennél többet nem is várhatunk el egy amerikai képregény-adaptációtól, hiszen például a Pókember a dögős nőkön és a lélegzetelállító vizuális effekteken kívül még ezeknek a korlátozott igényeknek sem tudott megfelelni.
Ráadásul ezen a filmen nem érződik a folytatások dollárszagú igyekezete, sőt egyenesen jobban sikerült, mint az első epizód. Egyszerűen több az egy percre jutó poénok száma, sőt, a forgatókönyvíró, Robert Gordon jó sztahanovista módjára nemcsak mennyiségileg teljesítette túl elődjét, de a minőségre is odafigyelt. Az új epizódban így sokkal kevesebb a vaskos tréfa, emellett az abszurd humor és a finom irónia is bekerült az alkotók fegyvertárába. A második epizód, az ötéves kihagyástól eltekintve, ott folytatódik, ahol az első rész véget ért.
A Tommy Lee Jones játszotta K ügynök kilúgozott memóriával vegetál valahol vidéken, míg társa, a rapper Will Smithre feltűnően hasonlító J ügynök egyre magasabbra hág az irodai szamárlétrán. Eközben persze szédületes sebességgel forog a hivatali mókuskerék, egyre több galaktikus bevándorlót kell szemmel tartani, és még a Földet is meg kell menteni hetente legalább egyszer a gonosz marslakóktól.
A hétköznapok unalmát azonban váratlan esemény szakítja meg, amikor egy New York-i pizzéria földön kívüli tulajdonosát meggyilkolja egy ismeretlen lény. A nyomozás során a gyanú egy bizonyos kylothiai illetőségű Sereenara terelődik, aki jelenleg egy szexis szupermodell álcájába bújva tartózkodik a Földön, kétfejű, de ennek ellenére csak rendkívül korlátozott agyi kapacitásokkal rendelkező csatlósa társaságában. Egyedül a nyugalmazott K ügynök tudhatja, hogy mit is keres planétánkon a két gonosz űrlény, ezért J elindul, hogy visszahívja az állományba mesterét, aki az elmúlt öt évben jelentős karriert futott be az állami postánál.
A két rész közötti kapcsolat, és a cselekmény kontinuitása ellenére a MIB 2. tulajdonképpen nem igazi folytatás, inkább amolyan javított kiadás, upgrade-elt 2.0-ás verzió, hiszen a film konfliktusai, sőt még a történetbe csempészett poénok is ismerősek lehetnek az előző részből. Most is egy titokzatos tárgyat keresnek főhőseink, és persze most is kiderül, hogy egész idő alatt rossz helyen kutakodtak. A hasonló helyzetből pedig hasonló humor fakad, így például újból terítékre kerülnek a szórakoztatóiparban dolgozó, megasztárnak álcázott űrlények, vagy a miniatürizált világegyetemek is.
Egyszóval elégedetten távoztam a moziból, és még az sem zavart igazán, hogy a Men In Blackbe a hasonló költségvetésű amerikai szuperprodukciókhoz képest meglepően sok reklámot bújtattak az alkotók.
