Felfedezések filmje

Ilyen címmel filmet forgatni egyszerre lehetőség és veszély. Mikael Marcimain elsőfilmes, frissen felfedezett (már nem annyira) fiatal svéd filmrendező, így inkább mondjuk azt: lehetőség.

Brit tudósok egyelőre még kutatják, mi lehetett a hetvenes-nyolcvanas évek Svédországával pedofilbotrányostul a meggyilkolt Olof Palméig. Hiába minden acél és a moziban majd két óra után csak megjelenő ABBA, ebből a filmből nem marad más nekünk, csak a botrány. Az igaz történet, ami alapján a Call Girl című film is készült. A történet közepében mint anyakirálynő Dagmar Glans (Pernilla August) áll, egy madam (de mindenki csak mamának hívja), aki körül Stockholm legjobb prostituáltjai, legpazarabb társaságai, legbefolyásosabb politikusai – a svéd felső tízezer legyeskedik. Mindezt persze a szex vezérli, nem ritkán szigorúan 18 év alatt.

Igaz történet tehát igazi politikusokkal, tárgyalás, rendőrségi nyomozás meg minden. Persze a jegyzőkönyvekből ismert politikai-rendőrségi történetnek emberi szála is van, az előzőhöz képest inkább a fikció oldalán: Sonja (Josefin Asplund) és Iris (Sofia Karemyr) története ez a lánynevelő intézettől a könnyű bulikon át egészen a kiszolgáltatottságig és a gyermekprostituáltságig.

Ezt a kettősséget igyekszik megfogni az alkotás, és szeretne egyszerre vérfagyasztó, thrilleri elemeket bevető krimivé és személyes sorsdrámával, amolyan okokat kutató „skandináv művészfilmmé” válni. Érdekes módon ez az oldala sikerült jobban annak az első mozifilmjét jegyző Mikael Marcimainnak, aki eddigi életművében többnyire krimisorozatokat rendezett. Mert a film krimi szeretne lenni, és mégis ez az, ami a legjobban hiányzik belőle. Kevéssé értjük és látjuk a politikai szálakat, kicsit aluldolgozottak a minisztériumi emberek, és motiválatlan a rendőrség, ugyanakkor a történet gyakran követhetetlen, nem ad elég információt az előkészítéskor, így aztán nem is durran nagyot, amikor durrannia kellene. A Call Girl mégis nagy a kis dolgokban. Kiemelkedő kameramozgásaival és leheletfinom, a filmhez nagyon sokat adó vágásával olyan stílust és hangulatot teremt, ami nem csak a hetvenes évek érzését adja vissza (gondolom…), hanem feszült képsorokat is létrehoz, e mellett nem nagyon lehet szótlanul elmenni. Például egyenesen pazar a női egyenjogúságról, munkahelyteremtésről és hasonlókról szónokló, egyébként meg minden este gyerekeket megbecstelenítő politikusok nagygyűléseinek rendszeres bevágása. Ezt az érzést még jobban alátámasztja a sok nagy pocakos, ötvenes-jegygyűrűs figura, akik még gusztustalanabbá és hihetőbbé tetszik a pedóbizniszt.

A Call Girl a felfedezések filmje. Mikael Marcimain 43 éves, mégis néhány tévésorozat előzte csak meg tavalyi bemutatkozását az évről-évre egyre nívósabb Torontói Filmfesztiválon. Rögtön az Európai Filmakadémia idei jelöltje is lett a legjobb felfedezett kategóriájában, és lehet akár díjazott is a szombati berlini gálán. A történet másik fele pedig a főszereplő, a 14 éves intézeti lányt alakító Sofia Karemyr (hogy valójában hány éves, nem derült ki…). Megjelenésében egyszerre van benne az ártatlanság és az önfejűség, jelenléte a vásznon megmutatja, milyen az, amikor minden csak úgy megtörténik, és amikor igazából „nem is úgy gondoltam”, és „én egyébként is szeretnék ebből kiszállni”. A főszereplő még a rendezőnél is újoncabb, hosszú kutatómunka után sem találtam semmiféle filmes előzményt. Reméljük, hamar kövérre duzzad a filmográfiája.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu