Fénnyel írott történet

Ha egy filmnek van arca, akkor A fény ösvényei női arc. Fájdalmas szépségű. Sír és mosolyog, szomorú és boldog egyszerre.

Van egy lány. Modell, sétál a kifutón, gyönyörűszép. Akkor is méltósággal viseli szépségét, amikor lángot kap. Meggyullad a kifutón. A szépsége oda. Van egy ötvösmester. Elveszíti a látását, tanítványa mellette, ő lesz a szeme. Kettejük, a nő és a férfi sorsa fog majd összefonódni. És van egy hajléktalan. Nagydarab, karcos arcú férfi, titka van. Az ő sorsa is egy találkozás. Ennek a három embernek a történetét meséli el Mispál Attila első nagyjátékfilmjében.

Mispálnak volt két kisjátékfilmje a kilencvenes években, melyekről azért fontos megemlékeznünk, mert esszenciáját tartalmazzák szuggesztív stílusának, kivételes tehetségének. Az Angst és az Altamira olyan különleges világot mutattak meg, melyben a legendák, a félelmek éterisége korunkba - mondjuk a közeli jövőbe - illesztve összefolynak a megfoghatatlan nagyvárosi léttel. Aki látta, annak az Angst döbbenetes, az Altamira poétikus képei emlékezetébe kellett, hogy vésődjenek. A rendező most ismét összefogott az operatőr Nagy Andrással, hogy megírjon (fénnyel) néhány számára alapvető történetet.

Ezek pedig valóban fontos alaptörténetek, toposzok úgymond, ide és ebbe a korba helyezve, mégis az időtlenség atmoszférájával társulva. Mit mondhat nekünk, egyszerű nézőknek egy ötvös, egy szépség és egy hajléktalan históriája? A sorsról valamit. Arról, hogy mi történik, ha szembe úszunk az árral, vagy mi akkor, ha csak ráfekszünk a hullámokra. A elcsúnyulás, a megvakulás ellen harcolni nem lehet, de valami másért - talán fontosabbért? - igen. A két férfi és a nő sorsa összeér, mindannyian kulcsok egymás életéhez, valamennyien kellenek ahhoz, hogy az történhessen, ami lesz. Mindhárman eszközök valaminek a kezében, amely aztán mindegyiknek valami fontosat mutat. Közhelyesnek ható mondatok ezek? Csak annyira, amennyire közhelyes maga az élet - Mispál Attila pedig felvállalja, hogy egy olyan szemszögből mutatja meg történetét, ahol mindennek, mindenkinek jelentése, jelentősége van.

Ahhoz, hogy ezt az elemelt, egyszerre élet- és végzetszerű atmoszférát megteremtse, épp erre a három emberre volt szüksége: az amatőr - és csodálatosan fotogén, (kamera)érzékeny arcú - Cseh Annamáriára meg két nagy színészre, Cserhalmi Györgyre és Kovács Lajosra. Leginkább ők teszik helyre a történetet, töltik be százszázalékos jelenlétükkel, a belőlük sugárzó élet-akarással az őket körülvevő, gyakorta rideg tereket. S nem utolsósorban kell méltatnom Nagy Andrást gyönyörűen fényképezett, megkomponált képeiért.

Elsőfilmként különösen érdekes, figyelemreméltó alkotás A fény ösvényei, látszik, érződik rajta, hogy alkotója talán mégsem szűz kézzel készítette. Mispál bemutatkozása sokat késett generációjához képest, de talán érdemes volt rá várni. Hibái, esetlen mozzanatai - különösen a dramaturgia és a forgatókönyv oldalán - épp az indulás, a kezdő lépések bizonytalanságát mutatják. És ezért megbocsáthatók.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu