Földön, vízen, levegőben

Fagyos skandináv melankóliába pácolt tanmese arról, hogy néha merni kell nagyot ugrani.

Korunk közlekedési eszközei nem csupán látványos üldözési jelenetek pusztulásra ítélt kellékeiként keltették fel az érzékenyebb rendezők figyelmét, hanem gazdag metaforikus potenciáljuk révén is. Elég az Odüsszeiára gondolni, hogy belássuk: az utazás ősi toposza mindig is szorosan kapcsolódott az emberi identitáskereséshez, így nem véletlen, hogy a térbeli kalandozás modern, technicizált eszközeit manapság is előszeretettel használják szimbólumként bizonyos alkotók.

Arra a kérdésre már nehezebb meggyőző választ adni, hogy az emberiséget mobilizáló modernkori vívmányok közül miért épp a vonat vált a legtöbbször foglalkoztatott jelképpé a filmtörténet során, de tény, hogy e sínpárhoz kötött alkalmatosság nem pusztán feszes krimik (Gyilkosság az Orient Expresszen) és pergő akciófilmek (Száguldó erőd) klausztrofób helyszíneként vált ismertté, hanem sokoldalú vizuális metaforaként is. Szigorúan ellenőrzött vonatok, Volt egyszer egy vadnyugat, Budapesti mesék, Életvonat... hosszan lehetne sorolni azokat az alkotásokat, melyekben kulcsfontosságú kifejező funkciót kap a vasút vagy a rajta nyargaló vasparipa.

Csakis azért elmélkedtem ilyen hosszasan a közlekedési eszközök és mozi viszonyáról, mert a 2006-ban készült norvég O'Horten minden addiginál szorosabbra fűzi ezt az együttműködést. Bent Hamer rendező ugyanis nem a személyközi kapcsolatokból, hanem a főhős, Odd Horten járművekhez fűződő viszonyából bontja ki humanista mondanivalóját. A komótosan csordogáló cselekmény során komplex jelentéshálót sző a szimbólumokká nemesedett közlekedési eszközökből, melyek a behavazott skandináv táj absztrakt háttere előtt nyerik el metaforikus erejüket. A vezérmotívum természetesen ezúttal is a vonat, melynek vezetőfülkéjében immár negyven hosszú évet húzott le főhősünk. A mások által lefektetetett sínpáron haladó szerelvény képében ott sűrűsödik egy kompromisszumoktól és megfutamodásoktól terhes életút minden nehézsége - korántsem véletlen, hogy Horten úr egyaránt ódzkodik a repüléstől, az autózástól, és időről-időre még csónakján is próbál túladni. És a sílécről, erről a végletesen primitív járműről, akkor még nem is beszéltünk, melyre szótlan masinisztánk még ránézni is alig mer, hiszen a korlátlan szabadság - no és persze a kiszámíthatatlanság - nyomasztó élményét nyújtja a síugrás során. Ám amikor Odd Horten végleg visszavonul a kiszámíthatóan szürke hétköznapok biztonságát jelentő vonatfülkéből, különös űrt érez magában, melyre a hideg oslói éjszakában folytatott odüsszeiája során találja meg a gyógyírt.

A több fesztiválon is díjazott film egyik nagy erénye, hogy ez a következetesen végigvitt - már-már tolakodó - szimbólumrendszer egy pillanatra sem válik erőltetetté, hiszen a jelképként használt járművek mindvégig megőrzik a praktikus dramaturgiai funkcióikat is. Így a film nem válik végletesen absztrakt tanmesévé - az érzelmi töltet és az elvont jelentés harmonikus egysége inkább egyfajta éteri realizmust hoz létre, mely amúgy is jellemző a skandináv filmekre. A kifinomult elbeszélésnek ehhez a csendes bravúrjához persze elengedhetetlen a bámulatos operatőri munka, mely a havas tájhoz és a nagyvárosi sikátorhoz egyaránt megtalálja a tökéletes képkivágatot, valamint a főszereplő, aki nagy átéléssel formálja meg a szüntelenül pipájába kapaszkodó főhőst.

Horten úr lassú, komótos jelenetekben járja végig az újjászületés felé vezető stációkat, mely időnként próbára teheti a néző koncentrációs készségét, de a finálé visszafogott katarzisa mindenkit kárpótol, aki végigkövette a magányos masiniszta üdvtörténetét.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu