Franciás vám-pír

Az 1990-es évekbeli európai határátjárhatóság miatt a belga-francia végvitézek napja leáldozóban. A vámszakma túlélési lehetősége a mozgó járőrözés. A gall vámtiszt azért vállalja vallon kollégája mellett a szolgálatot, mert szerelmes annak húgába. Csakhogy a belga királyság őre gyógyíthatatlanul gyűlöli a franciákat. Komédia, indul!

Az egyenruha hatalma – és átka

Az uniformisba bújt tisztviselőket vásznon sem kedveljük vagy, mert félelmetesek (kajánul élnek vissza a hatalmukkal, minél kisebb, annál inkább) vagy, mert nevetségesek (egész egyszerűen: hülyék). Esetleg a kettő egyszerre. (A rendőrök – zsaruk – más lapra tartoznak, nekik amúgy is külön műfajuk van: a krimi.) De még ha megdolgoztatják a rekeszizmainkat, akkor sem bírják a szimpátiánkat, mert a rendtisztelő állampolgár legbelül anarchista. A filmtörténetből hirtelen egyetlen szeretetreméltó egyenruhás államszolga jut eszünkbe (természetesen beismervén, akadhat más), Jirí Menzel Szigorúan ellenőrzött vonatok című, 1966-os (Oscar-díjas) szatírájának Milos segédtisztje (Václav Neckár), aki annyira emberi, hogy rajta is veszt. Meglehet, ezt antipátiát érezte a francia színész–író–rendező Dany Boon (direktori debütálása az Isten hozott az isten háta mögött című vígjáték volt, amiben játszott is), mikor komédiája hőseiül vámtiszteket választott. A gallföldön kedvelt mozgóképes komédiás – rutinos színpadi emberként – azért gondosan ügyelt arra, hogy az általa alakított karakter megkedvelhető legyen, a "balhét" belga partnerének, Benoît Poelvoorde-nak kell elvinnie, aki súlyosan rasszista mundérost alakít.

Schengen áldása – és átka

A Finánc a pácban című vígjáték keretét a közelmúlt meghatározó uniós történése adja, amikor is az 1990-ben megkötött Schengeni egyezmény öt esztendővel később hatályba lépett. Ennek értelmében az uniós állampolgárok szabadon közlekedhetnek az egyesülés területén. Légiesedtek a határok (Magyarországon ez 2004-től, a csatlakozás évétől érvényes), ha meg nem is szűntek, de nem kontrollálták ott az átutazókat. Emiatt sok vámellenőr más helyre és posztra került, vagy fölöslegessé vált. Ezt a fájdalmat éli meg egy belga-francia határ menti kisvárosban (amit pont keresztülszelt az ország-mezsgye) a belga királyság éber őre, Ruben Vandevoorde (Poelvoorde) és csapata, illetve a szemközti sorompó francia vámtisztje, Mathias Ducatel (Boon) és társai. Leginkább Vandevoorde-ot viseli meg a trauma, hiszen munkájának, Belgium integritása és biztonsága védelmezésének szerelmese, élharcosa.

Rossz szomszédság – francia átok?

[img id=320813 instance=1 align=left img]A helyzetet egyfelől bonyolítja, hogy Vandevoorde betegesen rasszista, pontosabban: elfogult (félreértelmezett) hazafiságában gyűlöli a franciákat, hiába beszélnek egy nyelvet (a franciát). Számára még az a beosztottja – Bruno Vanuxem (Bouli Lanners) – is "mesztic", aki vallon és flamand szülők gyermeke. Másfelől pedig Ducatel olyannyira szerelmes Vandevoorde húgába, Louise-ba (Julie Bernard), hogy szíve szerint feleségül kérné, de a belga kolléga elvakult gallfóbiája miatt nem meri. Mégis ők ketten vállalják a (határokon belül) mozgó vám-kommandó megbízatását, mert míg a francia határvigyázó a báty kegyeibe akar férkőzni a húg kezéért, a belga vámos be akarja tartani a helyi templomban – egy csúf kollegiális összetűzést követően – a papnak tett ígéretét, miszerint igenis tudja szeretni a fele-barátait, még ha franciák is. Mint erősen hívőember, nem akar emiatt a pokolba jutni. A kényszerűen induló barátkozás nem megy döccenőmentesen, s utóbb a hamis motivációk is lelepleződnek. Az összecsiszolódást azonban jótékonyan segíti elő a közös ellenség: egy a nyitott határokat kiaknázni vágyó, a kisváros fogadósait – a pénzéhes tulajdonos-asszony: Karin Viard, idióta férje: François Damiens – becserkésző drogcsempész-banda (a főnök: Laurent Gamelon).

Ütemzavar

Megtévesztő, hogy a Finánc a pácban magyar címadásával – a film eredeti címe: Rien a déclarer, ami kb. annyit tesz: nincs mit elvámolni – Yves Robert rendező 1958-as, fekete-fehér, Louis De Funes főszereplésével készült Horgász a pácban vígjáték-klasszikusára (bohózatára) hajaz. Míg az egyértelműen a jó értelemben vett egyszerű vásári komédiákra alapult (ami meg is jelenik a filmben bábjáték formájában), ez a francia vígjáték nem annyira könnyed. Árnyaltabb és a mélyben bonyolultabb problémákat is megkarcol. Azonban a hazai keresztségtől függetlenül nem biztos, hogy Boonnak, mint rendező-forgatókönyvírónak – a scriptben ötletadó társként második felesége, Yaël (Harris) Boon működött közre – fel kellett volna vállalnia, hogy egy oldott marháskodásba olyan hangsúlyosan tegye be az ostobaságba hajló idegengyűlöletet, mint ahogy tette. Kissé szájbarágósan. Értjük, hogy itt ez több mint szimpla színesítő elem, magyarázatul szolgál Vandevoorde karakterére és motivációira, és a film azt szolgálja, hogy a rasszistákat (is) kikacagjuk, ám nem tölti el a nézőt megnyugtató mosollyal, hogy ez a fickó élesre töltött revolverrel flangál, amit használ is – nem feltétlenül, ha kell, hanem ha úgy véli. A kizárólag a francia filmesektől tolerálható habkönnyű, kedves viccelődésbe (aminek oszlopos alakja épp a fentebb említett Funes volt) ez nem passzol.

Értjük persze, hogy a világ változott, nyersebb lett. Értjük, hogy Dany Boon – született Daniel Hamidou – saját bőrén tapasztalhatta, mi a kirekesztés. S értjük, hogy színészként szerzett tapasztalatai közül inkább az összetettebbek (Fegyverszünet karácsonyra, Micmacs – (N) agyban megy a kavarás) lehetnek emlékezetesebbek a számára, mint sem az egylényegű viccelődések (Éjkirálynő nappal, Van barátod?, Topmodell a barátnőm és Gyerekek vagy egyebek), gondolván, lássunk a röhögésen túlra. De hát ez a film elsősorban kacagtató komédiának született – amit kellőképpen alátámasztanak a többnyire jól sikerült tréfálkozásai.

Boon partnere, Poelvoorde tökéletes választás a szerepre: megjelenésében egyszerre vonz és taszít, vicces, de érezzük benne a kitörni kész pszichopatát. Vígjátékaival (Asterix az Olimpián, Aaltra, Narco – Belevaló bealvós, A tökös, a török, az őr meg a nő) és életrajzos filmjeivel (Dumas, Coco Chanel, Pedálkirály) a háta mögött leginkább a bemutatkozó, 1992-es áldokumentumfilmje, a Veled is megtörténhet bérgyilkosának a figurájával égett be a filmemlékezetbe. Aki látta, nem tudta, nevessen-e vagy féljen – a főszereplésével (és társ-forgatókönyvírásában és társrendezésében) készült film anno annyira sokkolta Cannes-t, hogy rögvest a Nemzetközi Filmkritikusok Díjával jutalmazták.

Nem bajos, hogy nem olyan bájos

Szerencsére a film megtekintése közben sodor a vígjátéki lendület, még ha annak fordulatai kiszámíthatóak és más filmekben látottak már. A műfaj kedvelői a bájt hiányolhatják, a súlyosabb motívumok (rasszizmus) pedig jelentősen jobb – gunyorosabb, ironikusabb – megfogalmazást nyernek az olyan filmekben, mint A guardista. Poelvoorde teljesítménye azonban mindenképpen szimpatikus. Akkor is, ha figurája távol marad tőlünk.

Kinek ajánljuk?
- A gall vígjátékok – és habitus – elkötelezett kedvelőinek.
- Vámosoknak.
- Rasszistáknak.

Kinek nem?
- Akik a bájuk miatt díjazzák a bohókás gall vígjátékokat.
- Akik egyáltalán nem szeretik a francia filmeket (esetleg magukat a franciákat).
- Akik ha egyenruhást látnak, azonnal törvényszegésre gondolnak.

6/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu