Galambok - beszélgetés Kőrösi Zoltánnal (Első rész)

  • Molnár Csaba / PORT.hu

Felpörögtek az események az egri Gárdonyi Géza Színházban. Közeleg Kőrösi Zoltán, Galambok című tragikomédiájának május eleji bemutatója. Molnár Csaba ebből az apropóból beszélgetett a szerzővel.


Ha jól tudom ez az első drámád. Mi késztetett, hogy átrándulj ebbe a műnembe?

Valóban, ez volt az első ilyen munkám. Az a helyzet, hogy egyszerűen nem érdekelt a színház, a színészi munka, pontosabban nem ez érdekelt, volt sok minden más. S talán a nem túl gyakori színházi élményeim se buzdítottak különösebben. Tavaly viszont Csizmadia Tibor lett az egri Gárdonyi Géza Színház igazgató-főrendezője. Vele már többször dolgoztam együtt a rádióban, és ő vetette fel, hogy írjak egy darabot az átalakuló, feléledő egri társulatnak. Szóval az ihlet ilyen értelemben eléggé prózai volt... Más kérdés, hogy ezután elmentem néhányszor Egerbe, dolgozgattam a színházban, néztem a darabokat, dramaturgoskodtam, figyeltem a színészeket, és persze aztán annak rendje és módja szerint teljesen beszippantott a színházi világ.

Milyen kihívást jelentett dialógusokban írni? Esetleg könnyített ezen a filmek beható tanulmányozása is?

Szerintem egy dráma megírásakor nem igazán a dialógusok okoznak fejtörést. Bár az is lehet, hogy ez csak nálam van így. Igaz, a prózáimban meglehetősen ritkán alkalmazok hagyományos értelemben vett párbeszédeket, elsősorban poétikai megfontolások miatt, ám most már negyedik éve dolgozom a Mozgókép Alapítvány játékfilmes kuratóriumában, ami évente nagyjából száz forgatókönyv elolvasását jelenti, és hát magam is írtam forgatókönyveket, többek közt A kis utazás című KVB-produkció anyagát. Meg hát a Rádióban dolgozom, s ott is volt már a kezemben jó néhány hangjáték. Azaz: maga a dialógustechnika, azt hiszem, egyáltalán nem okozott gondot, sokkal inkább élvezetet. Olyan fajta töredékes, morzsolódott szövedéket akartam létrehozni, ami felidézi egy család belső beszédmódját. Egy olyan családét, ahol már mindenki tud a másikról mindent, legalábbis a látszat szerint. Másfelől azt kellett megtanulnom, hogy a színpad világa többek közt azért is külön törvényű, mert a papírral ellentétben itt a szöveg és a cselekvés úgy kapcsolódik össze, hogy nem csak értelmezhetik, de ki is olthatják, vagy feleslegessé tehetik egymást. Ad abszurdum: szép is, jó is a szöveg, de olykor le van tojva. Magyarán: akkor jó a dialógus, ha viszi a cselekményt. Ennek a hiányát szokták a dramaturgok a szövegek olvastán úgy hívni, nagy fejcsóválva, hogy sajnos, most még nagyon prózai, nagyon epikus a darab.

Van kedvenc drámád?

Természetesen vannak olvasmányélményeim, és vannak azért jó színházi élményeim is. De szégyenletesen kicsi a színházi műveltségem, értem ezt a körülöttünk élő színházi világra éppen úgy, mint a klasszikus drámairodalomra. Úgy sejtem, hogy a jó drámák éppen úgy viselkednek, mint a nagy regények: a megfelelő életkorod szerint mindig mást és mást értesz, olvasol, élvezel belőlük. Rám ilyen értelemben biztos, hogy Beckett, Örkény, Ionescu, Füst volt a legnagyobb hatással. Egyébként amikor már nagyban figyelgettem az egri színpadot, akkor megpróbáltam behozni a lemaradást, amit a bölcsészkar óta felhalmoztam a drámairodalomban, beleértve ebbe az elméletet is. Mindennek természetesen az lett a vége, hogy rövidesen már én is az off-off-broadwayi szöveg nélküli színjátszást favorizáltam volna, mint lelkes amatőr... szóval vigyázni kell a nagy tanulással, nehogy túl okos legyen az ember, mert akkor abból biztosan nem lesz darab.

Mit szólsz hozzá, ha azt mondom, hogy olvasás közben eszembe jutott a Dollár Papa, Az öreg hölgy látogatása, és a Rozsdatemető?

Egyrészt természetesen örülök, másrészt meg kuncogok. Gondolta a fene. A szövegben két-három helyen ugyan el van rejtve egy-egy Örkény-, illetve Füst Milán-szövegecske, de ez inkább játék, semmint nagyon sokat jelentő tudatos utalás. A Dürrenmatt-darabbal más a helyzet. Amikor észleltem, hogy a cselekmény, amit egyébként egy régebbi novellám alapján akartam színpadra kényszeríteni, sok hasonlóságot mutat Az öreg hölgy látogatásával, akkor ezzel kezdenem kellett valamit. Szeretném, ha az a néző, aki soha életében nem hallott még a Dürrenmatt-darabról, semmiféle hiányt nem érezne, az pedig, aki olykor Az öreg hölgy?-re asszociál, élvezetet találna a viszonyításban, az allúziókban. A Rozsdatemetőhöz képest viszont határozottan inkább különbözni szerettem volna, nem hasonlítani. Azt szerettem volna, hogy az a szociografikus, zárt világ, amiben a figuráim élnek, nem egyszerűen a nyomorultsága, kilátástalansága miatt válik rettenetessé, tragikomikussá. De hát nyilván elsősorban azt gondolom, hogy aki beül majd a nézőtérre, az ne a klasszikus drámairodalom emblémáin morfondírozzon, hanem addig-addig röhögjön, míg a végén nagyon rossz kedve lesz.

Mennyire tudatos írói technika volt a galambok fizikális szaggatott mozgásának szövegi ábrázolása?

Nos, a darab, ez a tragikomédia ugyebár egy vidéki magyar városkában játszódik, pontosabban egy kis házban, ami a város fölötti dombon áll, akár egy fészek. Az itt élő családot Galambos családnak hívják, mindenki Galambos, nagypapa, apa, anya, gyerekek. Az nem jutott eszembe, hogy maga a szöveg, a dialógus a madarak mozgását képezné le. Nem is tudom, hogy a galambok mozgásáról nekem a szaggatottság jutna-e az eszembe, de annak örülök, ha te ezt is beleolvastad... a szöveg töredezettsége, az elhallgatások révén azt az állapotot próbáltam érzékeltetni, ahogy egy család fokozatosan süpped bele a maga zárt világába, a hazugságok, ki nem mondott érzések, be nem fejezett csaták mocsarába. Sokan vannak, vagyunk úgy, hogy nincs akaratunk és türelmünk kimondani és kivárni a mondatokat, és aztán már késő, hogy rájöjjünk, mi az ára ezeknek az elhallgatásoknak.

A nyomorúságból kikényszerített ember (mint áldozat) kegyetlen sorsa a fő motívum. Ez egy vádirat is egyben az ezt végrehajtó emberekről, társadalmakról? Az áldozatoknak is vannak áldozataik?

Nem, nem hiszem, hogy ilyen könnyen felosztható volna a világ áldozatokra és végrehajtókra. Csúszkálunk a szerepek között, hol az egyik, hol a másik oldalon találjuk magunkat. Ha valamit meg akartam írni ilyen értelemben, akkor az éppen a tehetetlenség, a sodródás volt. És az, hogy egy áldozat természetesen már jóval azelőtt magával rántja a bűnt elkövetőket, mielőtt a tettig eljutnának. Maga a cselekvés már csak következmény. De hát nincs olyan szenvedéstörténet, amin adott esetben ne lehetne akár röhögni is, a kérdés csupán az, hogy milyen távolságból és honnan nézzük. Mondhatnám, a nagy szenvedéstörténethez képest minden patetizmus óhatatlanul komikussá is válik. Tulajdonképpen ez vonzott engem a tragikomédiához. Nem mintha nem akadt volna elég előtanulmányunk valahányunknak; társadalomról annyiban akartam szólni, hogy természetesen izgatott, s érdekel, vajon meddig él még bennünk az a hazugságokon és csalásokon alapuló szánalmas rend, amit létező szocializmusnak becéztek. De olyan butaságot nem gondolok, hogy egy család életében értelmet kapna bármi társadalmi dráma - annyit gondolok, hogy a közhelyek és nyomorúságok új értelmezést kaphatnak, ha egy zárt rendszerben vizsgáljuk őket.

A boldogság keresése és annak értelmezése is megtalálható a műben. Valóban boldogok lehetnek a lelki szegények?

Arról sok irodalmi mű szólt már, hogy a szenvedés mit okoz a lélekben és a tettben, arról viszont, ahogy Ottlik is utalt rá, nemigen lehet írni jó művet, hogy milyenek a boldog gyerekek. Amikor én ezzel a drámával a hazugság és az elhallgatások természetrajzát akartam kutatni, egyre érdekesebbnek tűnt a számomra, hogy egy nyomorúságos alaphelyzethez képest hová vezet, ha egy család a boldogságról kezd hazudni magának. Hiszem azt, Füst Milánnal szólva, hogy a kimondott szavaknak igenis, hatalmuk van rajtunk. Azaz: boldogságot se lehet büntetlenül hazudni, mert ha sokat tesszük, akkor még a végén úgy tűnhet, hogy boldogok vagyunk. Pontosabban akkor úgy kell viselkednünk, mintha azok lennénk. És ez a rettenet engem mindennél jobban érdekelt.

Hogyan viszonyulsz a saját életükkel szemben tehetetlen, cselekedni nem akaró emberekhez? Mennyire romboló hatású ez az egyénre és a társadalomra nézve?

Más a szavak önkéntelen áradása, gépiessége, és más a cselekvések megszokott rendje. Nem úgy értem, hogy nem fedhetik egymást, hanem úgy, hogy akár mind a kettő lehet tudattalan, és mégse oltják ki egymást. Ezzel azt akarom mondani, hogy tele vannak a mindennapjaink olyan beszédekkel és cselekedetekkel, amelyeknek se a célját, se a tartalmát nem is gondoljuk át. Vékonyka hártya libeg pusztán azok között, akik, akár akaratlanul is, de kimondják, hogy nincsen befolyásuk és hatalmuk a saját sorsuk alakítására, és azok között, akik illúziókat táplálnak. Bizonyos értelemben mindegy, hogy most arról beszélünk, szólsz-e a boltosnak, ha kézzel fogja meg a parizert, vagy csendben maradsz, szólsz-e a hazugságról, ha a szemedbe mondják, szólsz-e a nyomorról, ha előtted történik. A döntés az, hogy elhiszed-e, hogy cselekedhetsz. Én ebben nem tudok rangsort felállítani: a cselekvés vagy a passzivitás volna-e a helyesebb. Nyilván egy társadalomtudós, egy szociológus, ne adj isten, egy politikus számára ez a kérdés nem is érthető. Én meg azt gondolom, a cselekvés a szavakban és a fejekben van, a többi már mind csak következmény. Silány vagy nem silány, de csak következmény. És akkor a nem akarás is cselekedet, még ha erről maga az egyén nem is tud.

...

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu