Harry pótszer

Aki nincs bent, az kint van – ezzel a bölcsességgel sikerült gazdagodnom a Harry Potter befejező filmje után. Nem a történetben hangzik el a mondat, magamtól jöttem rá, amint néztem a számomra kissé logikátlanul következő eseményeket, elvarrják a szálakat, meghalnak a halálra szántak, élnek az élők, ezt várta az ember. De hogy mi ebben a csoda, a sokmilliós nézőszám, azt nem tudom megmondani.

Az ember vagy rájön arra, hogy lemaradt, hogy aki nem merítkezett meg már a kezdeteknél a Harry Potter-őrületben, nem jutott hozzá el a szülői vagy gyermeki élmény, mint édesanyám, ringatott, mesélt, s olvasta Rowling összes Potterét, annak csak ez marad, epésen szemlézgetheti a logikátlanságokat meg a dramaturgiai érthetetlenségeket.

Feltűnnek szereplők, akik kidolgozatlan epizódként végzik, a Luna nevű vagy a Harrybe szerelmes lány érthetetlen ebben a szakaszban, csak arra való, hogy nyúljék a film, meg legyen adva a módja. Önálló filmként nem funkcionál az utolsó Harry Potter, a gyerekek megnőttek és nem gyerekek, az elképesztő sztárparádét a történetnek ezen a pontján már nem lehet kihasználni, ha meg lehet, akkor a szinkron dolgozik ellene, azt a dallamos halódást, amit Tahi Tóth László előad Alan Rickman magyar hangjaként, legfeljebb az operában lehetne hasznosítani.

A többi híresség csak feltünedezik, nevét vagy kacaját adja, kivéve Ralph Fiennes, akinek viszont maszkja szerint be van nőve az orralika, úgy nehéz komoly arcjátékot előadni, hogy a fej közepén egy öt centi sugarú kör plasztikból van. Az ember egy kicsit eltanakodik azon, hogy miféle fővarázsló az, aki pálcával tüzet gyújt, világokat dönt romba, de arra képtelen, hogy magának egy rendes fogsort szerezzen.

Nyilván ez a Harry Potter legfőbb titka, viszonylag átlátható alternatív világot kínál, ahol a jók elég jónak néznek ki, bár itt azért még van némi mozgási szabadság, a cipóképű Rupert Grint lehetne, mondjuk, a nagy megalkuvó is, de szerencsére nem az, az kellene még csak, hogy megtévedjen, majd rátaláljon a helyes útra, amikor így is túllépik a kétórás határt. A rosszak mindenesetre rossznak is látszanak, csorba fogakat, bőrbetegségeket és szédült frizurákat viselnek, a bölcseknek viszont hosszú a szakálluk.

Furcsa módon nem sikerül a cselekményt beágyazni a valóságba, pedig mintha erre szolgálna a gyerekek kapucnis kardigánja, farmerdzsekije, viselkedése, az eredmény mégis ellentétes, a valóságot szorítgatják bele a mesébe, és ha bármi szépet vagy legalább vonzót látnék a szürke égben seprűn lovagoló, elszánt arcú ifjakban, talán könnyebben tudnám megadni magam. A történet és a filmek sorozata mindenesetre itt véget ért, lehet, hogy sok hűhó semmiért, de legalább bezáródott a kör, és most egy szép hasas nulla.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás