Helyettes osztályfőnök

  • bovi / PORT.hu

A Kanada frankofón részén fekvő Québec tartomány állítólag a nyugati világ legmagasabb öngyilkossági rátájával rendelkező területe. Philippe Falardeau filmjében az öngyilkosság helyszíne egy általános iskola, pontosabban az egyik osztályterem, a tettes-áldozat pedig az egyik fiatal tanárnő. Az algériai származású címszereplő helyettes tanárként érkezik az iskolába.

Üdítő retró

Bachir Lazhar (Mohamed Fellag) régimódi tanári eszköztára, az egyenes padsorok, az irodalmi szövegek tollbamondása és a néhány teljes természetességgel kiosztott saller az újdonság erejével hatnak a mindenfajta testi érintkezést tiltó modern pedagógiai módszerekhez szokott diákokra. Az új tanár a többiekétől eltérő személyisége és szemléletmódja láthatólag jobban segíti a gyerekeket abban, hogy túltegyék magukat osztályfőnökük halálán, mint például az osztályterem újrafestése, amit az iskolai vezetőség azonnal elrendel a szerencsétlenséget követően.

[img id=353953 instance=1 align=left img]Közös hallgatás

A tanári kar hallgatólagosan tabunak nyilvánítja a történteket. Bachir Lazhar osztályát néha-néha felkeresi egy iskolapszichológus, de az eset megtárgyalása erre a pár alkalomra szorítkozik. A gyerekek egy-egy megjegyzése elárulja, hogy az öngyilkosság továbbra is foglalkoztatja őket, bár az, hogy néhányan még mindig az események hatása alatt vannak, csak két diáknál mutatkozik meg egyértelműen: a Simonnál (Émilien Néron), aki rátalált a holttestre és Alice-nál (Sophie Nélisse), aki fogalmazásában egyértelműen felelőssé teszi a tanárnőt az osztállyal szemben elkövetett tettéért.

Gyász és gyász

A film egyik legérdekesebb vonása, hogy teljességgel az élőkre, ha úgy tetszik a túlélőkre koncentrál. Az öngyilkosság indítékát például Falardeau tudatosan homályban tartja, Bachir személyes tragédiája pedig csak a film vége felé formálódik konkrét történetté, akkor is a bíróságon hangzik el, nem pedig privát helyzetben, neadjisten az osztályteremben. Az új és a régi tanár közötti legjelentősebb különbség éppen a kíméletesség/kíméletlenség frontján jelenik meg. Míg a tanárnő annyira sem kíméli a gyerekeket, hogy valahol máshol akassza fel magát, és ne az osztályterem közepén, addig Bachirnak eszébe sem jut saját tragédiájával terhelni őket.

Drámán innen

A rendező-forgatókönyvíró lemond egy jó csomó szívszorító, könnyes, kitárulkozó helyzetről, de bizonyos esetekben egyértelműen a beszéd mellett foglal állást – és nem tagadja, hogy diszkréciót és az agyonhallgatást néha ugyanolyan nehéz elkülöníteni egymástól, mint a szükséges szókimondást a fölösleges kíméletlenségtől.
Az alaphelyzet persze mindenképpen extrém, amolyan kellő körültekintést kívánó fajta, az események viszont végig a kezelhetőség keretein belül maradnak, a cselekmény egyik mozzanata sem lépi túl azt a kritikus határt, ahonnan kezdve végzetességről, drámaiságról lehetne beszélni. A rendező olyan erősen törekszik a tipikusan melodrámai helyzetek elkerülésére, hogy a talán túl nagy árat fizet: lemond az érzelmi feszültségről, elveszíti a dráma lehetőségét.

Szolid szimpátia

Az, hogy a "Lazhar tanár úr" Kanada 2012-es Oscar-jelöltje volt mindenképpen arra utal, hogy Philippe Falardeau érzékeny pontra tapintott. A pedagógiai alapelvek megkérdőjelezése a józan paraszti ész nevében, az öngyilkosság problémája, de a mintegy mellékesen behozott menekültügy is láthatóan alkalmas arra, hogy felkeltse a kanadaiak érdeklődését. Másrészről viszont a történet és az elbeszélésmód elég tompított ahhoz, hogy a kedélyek azért ne nagyon borzolódjanak, a provokációnak még a gyanúja se merülhessen fel.

Rokonszenves, finom film, hidegebb napokra mellékhatások és következmények nélkül ajánlható.

Kinek ajánljuk?
- Tanároknak, tanárnövendékeknek.
- Filmügyi kockázatkerülőknek.
- Gyerekfilmek kedvelőinek.

Kinek nem?
- Drámai alkatúaknak.
- Melodrámai alkatúaknak.
- Lélektani krimire vágyóknak.

7/10