Herkulesfürdői emlék

  • Váradi Nagy Péter / KULTer.hu

Vannak olyan egyedi stílusú rendezők, akiknek néhány képkockából felismerhetők az alkotásaik. Közéjük tartozik az amerikai Wes Anderson is, akinek a legújabb filmje nemcsak azért tarthat számot érdeklődésünkre, mert címében szerepel Budapest, hanem mert egyszerre könnyed, szórakoztató, és a külső megfigyelő szemével láttat egy erősen elrajzolt, mégis több lényeges dolgot megragadó képet közép-kelet-európai múltunkról.

Erős színhasználat, humoros és abszurd helyzetek és jellemek, gyakorta használt narrátor. No meg hangosan felolvasott levelek és tiszta lelkű gyermek hősök, akiket gyakorta egy tapasztaltabb felnőtt vezet be a világ titkaiba. A való életben hollywoodi rendező helyett inkább egy kissé retardált szabadbölcsészre emlékeztető Anderson erős vonzalmat és szimpátiát érez a furcsa, különc figurák iránt. Legyen az koravén iskolás (Okostojás), csodagyerekekből álló bizarr család (Tenenbaum, a háziátok), egy tengerjáró kutatóhajó és annak válogatott legénysége (Édes vízi élet) vagy indiai kalandokba keveredő fivérek (Utazás Darjeelingbe). Ügyesen elegyítette a báb- és akciófilmeket (A fantasztikus Róka úr) és szirupmentesen tudott mesélni a gyermeki érzések tisztaságáról és erejéről (Holdfény királyság). Eddigi filmjeiben sikeresen zárkózott be a maga különleges, eszképista világába, nem idomult a filmipar zsánerkaptafájához, ám a komoly társadalmi-lélektani analízis is távol áll tőle. Népszerűségét rendezéseinek egyedisége és egyre jobban kidomborodó stílusegysége biztosítja, mely össze nem téveszthető alkotói védjeggyé vált. Ennek köszönhette a Pradától kapott jól fizető reklámfilmes felkérést is. Wes Anderson eddig mindig saját forgatókönyvéből rendezett, vagy pedig alkotótársaival alakította át az eredetit, mint A fantasztikus Róka úr esetében Roald Dahl történetét.

A Grand Budapest Hotel történeténél Stefan Zweig írásai jelentették a kiindulópontot. Így eshetett meg, hogy a rendező először forgatott európai emberekről Európában (az Utazás Darjeelingbe ugyan nagyrészt Indiában játszódik, de főszereplői amerikaiak). Habár a történet egy Zubrowka nevű kitalált országban játszódik a két világháború között, mégsem nehéz rájönnünk, hogy ezt a helyszínt a Zweig által oly jól ismert Osztrák-Magyar Monarchiáról mintázták (még ha a film cselekményének idején már nem is létezett ez az államalakulat). Német, szláv és magyar hangzású tulajdonnevek váltakoznak a filmben, az ügyvédet például Vilmos Kovácsnak hívják, a Hollywoodban is nagyra tartott két magyar operatőr (Zsigmond Vilmos és Kovács László) tiszteletére.

A film többszörös keretbe foglalja az eseményeket. A jelenben egy lelkes olvasó meglátogatja a nagy író szobrát, egy idősíkkal korábban látjuk is az írót, amint dolgozik regényén, melyhez az ihletet a Zero Moustafával az 1970-es évek táján lefolytatott beszélgetése jelentette, amely az akkorra már lepusztult, eleganciáját és lakóit vesztett hotelben zajlott. Ennek a társalgásnak a részleteiből bomlik ki a film cselekménye, onnantól kezdve, hogy Zero Moustafát lobby boyként alkalmazásba veszi a hotel legendás főportása, Gustave H. A mentor és a tanítvány a két főszereplő, a többszörös áttét pedig jelzi a történet megkonstruáltságát, ráirányítja figyelmünket magára a történetmondásra is. Az író alakjában Anderson mintha saját magára, az idős Zeróban Zweigre, míg a könyv olvasójában a nézőre reflektálna. Monsieur Gustave (Ralph Fiennes első megjelenése Wes Anderson univerzumában) tökéletes úriember, kiváló ízlésű, művelt, diszkrét, beosztottjaival szigorú, a vendégeknek (különösen az idős hölgyeknek) pedig minden óhaját teljesíti. Ő veszi pártfogásába a szinte még gyerek Zerót, aki háborús szörnyűségek miatt kénytelen volt elhagyni szülőföldjét, és Zubrowkában letelepedni (anakronisztikus utalás mindez a jelen Európájának a bevándorlókkal kapcsolatos problémáira).

Gustave egy eltűnőfélben levő régi, békebeli világ egyik utolsó kiemelkedő képviselője, aki a barbár idők ellenére is őrzi az emberi értékeket, és ezek tiszteletére neveli védencét is. Krúdy írásai juthatnak eszünkbe, a nosztalgia egy már csak emlékeinkben élő nagyobb formátumú, teljesebb világ iránt. De mindezt üdítő módon nem a kelet-európai, búsongó, monokróm, komolykodó módon kapjuk meg, hanem börleszkjelenetekkel, harsány és szándékosan barkácsjellegű díszletekkel, egydimenziós, mégis szórakoztató figurákkal.

Gustave úr örököl egy igen értékes festményt, ám az elhunyt rokonai ezt nem tűrhetik, és gyilkosság vádjába keverik a főportást, akinek menekülőre kell fognia. Maroknyi ember és a hotelportások titkos szövetsége száll szembe a pénzéhes és a gyilkosságtól sem visszariadó örökösökkel (Willem Dafoe emlékezeteset alakít a véreskezű Jopling szerepében), miközben a náci befolyás egyre erősödik az országban. Anderson állandó színészeinek ismét biztosít kisebb-nagyobb szerepeket, így Bill Murray, Owen Wilson és Jason Schwartzman is feltűnik a vásznon.

A filmnek nem célja a mélyebb rétegek érintése, társadalmi folyamatok analízise, inkább a történelmi kalandfilm zsánerének dekonstrukciója, miközben felvillantja a K.u.K. időszakára emlékeztető sokszínű világot, majd ennek a fájdalmas hiányát. A gonosz szereplők vagy a halálosztagosok (ZZ-egyenruhában) talán kissé ijesztőek, de nem félelmetesek, így nézőként nem is tudunk a hősökért annyira szorítani, mert érezzük, hogy – komoly tét híján – bajuk úgysem történhet. A síelős üldözés vagy a börtönből menekülés sok ötlettel és humorral megkomponált remek jelenetek, de a felszínesen felskiccelt szereplők és a sztárparádé súlya alatt összepréselt vékony cselekményszál azt eredményezi, hogy másnapra kevés értékelhető momentum marad meg emlékeinkben a filmből.