Hordozd a tüzet!

Éles kontúrokkal megrajzolt apokaliptikus vízió, erős western-áthallásokkal és balladai hangulattal. A kissé leegyszerűsített gondolatiságért pedig a film könyörtelen atmoszférája és lebilincselő látványvilága kárpótolja a mozizarándokot.

John Hillcoat rendező nevére már előző filmje, Az ajánlat (2005) kapcsán is érdemes volt felfigyelni: az ausztrál sivatag kietlen vidékein játszódó, nyers erőszakkal bemázolt, mostoha emberi dilemmákat ábrázoló westernfilm a mosdatlan, poros Vadnyugat civilizálásának vérrel, pszichésen megbillent karakterekkel és velős cinizmussal megírt krónikája volt. Egyáltalán nem véletlen, hogy a bestseller-szerző Cormac McCarthy (Nem vénnek való vidék) poszt-apokaliptikus regénye, Az út a balladai hangszerelésű történetekben már járatos Hillcoat direktori gondozásában viharzott át a nagyvászonra. Ráadásul az adaptáció eléggé időszerűnek is tűnik, hiszen az elmúlt hónapokban gyakorlatilag szériagyártásban bombázták a nézőt az apokaliptikus kataklizmát különböző perspektívából megközelítő, ingadozó színvonalú filmekkel (Zombieland, 9, Légió, Éli könyve - kritikákért klikkelj a filmcímekre).

Az út lesújtóan sivár jövőképbe csomagolt, impozáns példabeszéd a kitartásról és az erkölcsi helytállásról, ám a nézőt arrogánsan magába szippantó vizuális kavalkádja mögött mégsem halmozódnak fel izgalmas filozófiai és jellemkonfliktusok. Pazar helyszínrajz és kissé szenzációhajhász némasággal kitartott tablóképek sora egy szitáló hamuba, rozsdás ólomszürkeségbe és lelki fertőbe burkolózott társadalomról.

A történetben egy apa (Viggo Mortensen) vándorol fiával (Kodi Smit-McPhee) a kiürült, elembertelenedett vidéken. Céljuk, hogy eljussanak a tengerhez, ám áldozatos gyalogútjukat kannibál útonállók, kétségbeesett tolvajok, éhhalál szélére sodródott öregemberek és egyéb kétes figurák keresztezik. Kálváriájukat persze epizodikus töredezettséggel narrálja a rendező, és szinte az első perctől kezdve világossá válik, hogy nem valamiféle feszes, agresszív akciójelenetekkel és technokrata disztópiával kibélelt, gyorsfutamszerű dramaturgiát akarnak leerőltetni a torkunkon. Hillcoat szerencsére meglehetős lojalitással kezeli McCarthy regényét, és látszólag komor, giccsmentes elbeszélői stílusban eleveníti meg a kéttagú család sanyarú odüsszeiáját.

Összecsaphatnánk a tenyerünket: micsoda felüdülés, hogy végre erkölcsi és filozófiai témák lakják be egy apokaliptikus vízió gondolati ívét. Ne csapjuk össze! Az út története senkit nem fog mentolos spanyolviasz-gondolataival gyomorszájon vágni, és agyondolgozott főhősi jellemek sem terhelik meg fáradt szürkeállományunkat. McCarthy és Hillcoat viszont olyasmit tesznek, amiért méltán lehetünk hálásak nekik: gátlástalanul zseniális fantazmagóriát tárnak elénk, bámulatos könnyedséggel repítenek el egy totálisan lehangoló, embertelen, immorális világvége bűzös halálmiliőjébe, amely ha nem is fog vastagon beleégni a tudatunkba, szinte a teljes játékidőre lebilincseli az érzékszerveinket. Már az Éli könyve borongós vizualitása sem éppen floridai képeslapok napsugaras hangulatával kecsegtetett, de ha lehet, Javier Aguirresarobe operatőr (Goya szellemei, Vicky Cristina Barcelona, Alkonyat - Újhold) kompozíciói túllicitálják a magányos próféta históriáját belengő nyomasztó képiséget. Ólomszürke, rozsdaszínű, már-már monokróm környezetrajz tárul elénk, az olajos, örökösen naptalan égről pedig radioaktív viharfelhők tekintenek le komoran az emberfiára. Mindemellett az egész civilizációnk látványosan visszasüllyedt a prehisztorikus viszonyok közé: ember embernek farkasa, emberevő érdekhordák riogatják a békés vándorokat, pitiáner rablók rövidítik meg keservesen összeügyeskedett készleteiket, s a megdöntött civilizációt (illetve a Charlize Theron-alakította anyafigurát) csupán radikális képi kontrasztba állított flashbackek idézik meg.

Ez legyen az a benyomás, amelyet gondosan elraktározunk magunkban Az úttal kapcsolatban, a csalhatatlan érzékű atmoszférateremtés - aki egy újabb Biciklitolvajokat vár, az lehajtott fejjel fog távozni a moziteremből. McCarthy és Hillcoat egy végtelenül leegyszerűsített világképbe dobozolják a mondanivalójukat, az apa-fiú kapcsolatban pedig végig valamiféle látens averzió pulzál, és a lelki távolságtartásnak ez az érthetetlen kötelezvénye erősen rányomja bélyegét a karakterekre. A feszültség talán abból táplálkozik, hogy Mortensen apafigurája túlságosan kegyetlen és megfontolt: jelzőpisztollyal agyonlövi a támadókat, gondolkodás nélkül fejbe lő egy korgó gyomrú kannibált, a tüdőbeteg rablót pedig meztelenre vetkőzteti a semmi közepén - míg a gyermek romlatlan lelkülete a békés megváltás után szomjazik. A magányos párosnak persze közös nevezője is van, amit Mortensen fogalmaz meg: "Hordozni kell a tüzet!" Most mit néztek így rám? Mondtam, hogy a világkép végtelenül leegyszerűsített, sőt, egyenesen a klasszikus western-témák monotonitása kísért benne.

Persze nem is kell azt várni, hogy hirtelen akkurátus jellemrajzok és könnyfakasztó dialógusok nyargalják körbe a történet puritán szövetét. Hillcoatnak ezúttal sincs miért szégyenkeznie: tisztességes és a néző fantáziáját erősen megmozgató adaptációval öregbítette karrierjét. És bár a néhol már-már zavaróan lassú dramaturgiai tempó, a döcögős plánozás, a zenei aláfestés szándékolt foghíjassága pedig a mesterkéltség irányába tendálja a produkciót, Az út mégis remek példa arra, miként lehet szikár egyszerűséggel, túlságosan bömbölő vonóskíséret nélkül szívbemarkoló nagyportrét festeni a kozmikus magányról és a civilizáció végső széteséséről. Ám a produkció ennél semmivel sem több, és Hillcoat részéről is inkább látványos ujjgyakorlat ez - arra viszont mérget vehetünk, hogy a rendező legközelebb már valóban hordozni fogja magában azt a bizonyos tüzet, ami itt most csak szitáló hamuként van jelen.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu