Hű, mekkora klasszikus: Kék bársony

  • Vízer Balázs / PORT.hu

30 év után kerül újra a mozikba David Lynch legjobb munkája, a hihetetlen hangulatot, misztériumot, erotikát és még ki tudja mit sugárzó Kék bársony, ami elég egyszerű alapötletből született.

 

Az 1980-as évek közepére David Lynch három filmet tudott maga mögött, a különös hangulatú Radírfejet, a nagy sikerű, neki Oscar-jelölést is hozó Elefántembert, és az óriási buktának bizonyuló sci-fi feldolgozás Dűnét, ami akár ketté is törhette volna karrierjét. Bár mindenki ígéretes tehetségnek tartotta, még nem talált rá a saját hangjára, és Amerikában nem igazán mertek vele kockáztatni. Ekkor találkozott a legendás olasz producerrel, Dino De Laurentiisszel, aki látott fantáziát a fiatal rendezőben, ám nem tetszettek neki azok a forgatókönyvek, amiket mutatott neki. Ekkor mesélte el neki Lynch, hogy mindig is szeretett volna egy olyan filmet készíteni, ahol egy fiú a szekrényben elbújva les meg egy nőt, és mi lenne, ha a film úgy kezdődne, hogy valaki talál egy levágott fület. Ebből a két ötletből és a rendező egy gyerekkori élményéből – ő is testvére egy kábán bolyongó meztelen nőt láttak az utcán az iskolából hazafelé - született a Kék bársony!

A férfi főszerepre eredetileg Val Kilmert kérték fel, aki kapásból nemet mondott, mert túl „pornográfnak” talált a forgatókönyvet - igaz, miután látta a kész filmet, már bánta ezt a döntést. A következő, aki nemet mondott a szerepre, az énekes Chris Isaak volt, akinek két száma is elhangzik a filmben, és így jutottunk el Kyle MacLachlanhez, aki már a Dűnében is dolgozott a rendezővel. A női főszerepet Lynch kifejezetten Debbie Harry-nek írta, akinek viszont elege volt abból, hogy minden rendező csakis csodabogárként látta, így nemet mondott, és ugyanígy tett a német Hanna Schygulla és a brit Helen Mirren is, így végül a rendező annak az Isabella Rossellininek adta a szerepet, aki addig csak reklámokban szerepelt, és akivel véletlen találkozott egy New York-i étteremben. És persze kellett egy gonosz is. Frank szerepét Harry Dean Stantonnak ajánlották fel, majd Steven Berkoffnak, Dennis Hopper csak később került a képbe, ám ő valósággal megőrült azért, hogy eljátszhassa a mániákus gyilkost – érdekesség, hogy pályafutása során összesen hétszer alakított Frank nevű fickókat.

A De Laurentiisszel kötött szerződésben Lynch egy kétórás film elkészítését vállalta egy fiúról, aki a főiskolából hazatérve egy perverz viszonyba keveredik egy idősebb nővel és ezzel kivívja egy pszichopata őrült haragját, ám a rendező nem bírt magával, és az első verzió 4 órás lett, így rengeteget kellett vágni belőle. A kihagyott jelenetekről 2011-ig azt hitték, hogy elvesztek, ám egy későbbi Blu-ray kiadásra felkerült belőlük 50 percnyi anyag, köztük néhány elég durva jelenettel – egy nő például meggyújtja a saját mellbimbóit. A végeredmény azonban tökéletes lett – felkavaró, erőszakos, bizarr, de tökéletes. Itt már megvolt minden, amit az „igazi” Lynchet jellemzi, az erőteljes szimbolizmus, álomszerű látványvilág, erőteljes erotikus töltet, rejtélyek és erőszakos mellékszereplők sora és az amerikai álom nagy ellentmondásai.