Ilyen gyönyörűen senki sem tudja ábrázolni a pusztulást

  • Marczisovszky Márton / PORT.hu

Tarsem egy tonna videoklip után kezdett el játékfilmeket rendezni, első munkája A sejt, ami a mai napig az egyik leggyönyörűbb pszichothriller, egészen fantasztikus képekkel.

Elég sok olyan rendező van, aki először videoklipekkel lett ismert, mint például David Fincher vagy Spike Jonze, de olyan már viszonylag kevés van, aki a játékfilmjeit is gyakorlatilag videoklipekként készítette el. Vagyis, akinél mindig legalább olyan fontos volt, ha nem fontosabb a látványvilág, mint a tartalom.

Az indiai Tarsem Singh, aki csak Tarsem néven szokott rendezni az utóbbi kategóriába tartozik. Mielőtt rátérünk a filmjeire, nézzük meg két nagyon ismert munkáját, mert már ezekben megvolt minden, ami Tarsem későbbi munkásságára jellemző!

A legismertebb klip, amit készített az R.E.M. talán legnagyobb slágeréhez, a Losing My Religion című számához készült.

A leginkább mozgó festménynek tűnő, szürreális és nagyon harsány színű képekkel feldobott videó akkorát ütött, hogy 1991-ben elnyerte az MTV VMA-n a legjobb klipnek járó díjat. Vannak benne ördögök, bukott angyalok és nagyon sok pirosas, narancsos színvilágú rövid jelenet, amik Tarsem későbbi alkotásait is meghatározták.

A másik egy 2003-as Pepsi-reklám, ami ugyan már azután készült, hogy kijött az első filmje, de tökéletesen bemutatja azt, hogy miért lehet Tarsemet imádni vagy gyűlölni. Ez az a reklám, amiben Beyoncé, Pink és Britney Spears gladiátornak öltözve énekli a Queen We Will Rock You című számát, miközben a császár szerepét betöltő Enrique Iglesiast egyre jobban zavarja, hogy a tömeg imádja a fellázadt gladiátorokat, akik harc helyett énekelnek.

Ez a fajta monumentalitás és giccs nagyon jellemző Tarsemre, és elképszetően jól is áll neki, más kérdés, hogy néha nem vevő rá a világ. Na, de térjünk rá a filmekre!

A sejt (2000)

A 90-es évek vége, a 2000-es évek eleje igazi kánaán volt a feszült thrillerek és az okos sci-fik rajongóinak, elég csak a Mátrixra vagy a Harcosok klubjára gondolni.

Ebbe a közegbe érkezett meg Tarsem első játékfimje, A sejt című film, aminek nehéz megfogni a műfaját, mert legalább annyira sci-fi, amennyire thriller és legalább annyira videoklip egymásután dobált jelenetekkel, mint játékfilm.

A Jennifer Lopez, Vincent D’Onofrio és Vince Vaughn főszereplésével készült film központi motívuma, hogy egy új technológia segítségével az emberek egymás tudataiban tudnak barangolni, és Lopeznek, aki egy pszichoterapeutát játszik jutott az a feladat, hogy a Vincent D’Onofrio alakította pszichopata gyilkos tudatából halásszon ki információkat.

Az a látványvilág, amit Tarsem összehozott egészen lenyűgöző, a színek, a szürreális képek, a jelmezek, mind-mind remekül ki vannak találva.

A filmnek leginkább ezek a részei működnek, amikor éppen nem egymás tudataiban rohangálnak az emberek, akkor egy egészen kiszámítható, de azért vállalható sorozatgyilkosos hajszát kapunk. Valószínűleg, ha teheti, Tarsem csak és kizárólag a szürreális képekből építekezett volna a filmjénél.

Zuhanás (2006)

Hat évet kellett arra várni A sejt után, hogy Tarsem új filmmel jelentkezzen, de minden percéért megérte a várakozás, ugyanis a 2006-os Zuhanás egészen gyönyörű alkotás lett, olyan amihez hasonló nagyon kevés készül, Tarsem pedig a csúcsra járatta benne az imádott giccses, felemelő, monumentális és egyben szürreális képi világát.

A történet itt is másodlagos, egy felnőtteknek szóló, szomorú, de nagyon szép mesét kapunk. Az pedig a rendező ügyességét dicséri, hogy a filmet úgy készítette el, hogy a nézők maguk dönthetik el, hogy happy enddel zárul-e vagy sem. Ezúttal nem valamiféle különleges technikai megoldás, hanem konkrét mesélés okozza azt, hogy a filmben a valóság és az elképzelt világ elkezd összemosódni.

Tarsem éveken át forgatta a filmet, a hitelesség kedvéért a fél világon átutaztatta a stábot, hogy megfelelő helyszíneken, lehetőleg viszonylag kevés számítógépes grafikával készítsék el a filmet. A jelmezek, a zene, a képek mind mind nagyon egyben vannak, a filmnek pedig külön jót tett, hogy gyakorlatilag egyáltalán nem játszott benne ismert színész. Ez többek között amiatt is lehetett, mert a filmet nagyrészt saját maga finanszírozta, és minden stábtag egységes bért kapott, nem járt a színészeknek kiemelt bérezés, ahogy az Hollywoodban egyébként megszokott. Nagy stúdió híján a film terjesztését egyébként a cikk elején már említett Spike Jonze és David Fincher is segítették, de így is csak kb. két évvel a film elkészülte után ismerte meg a nagyobb nyilvánosság.

A főszereplő Lee Pace-nek ez volt az egyik első szerepe, azóta viszonylag befutott, láthattuk az Alkonyatban, illetve A hobbitban, valamint a Halt and Catch Fire - CRTL nélkül című sorozat egyik főszereplője. Rajta kívül a női főszereplőnek, Justine Waddellnek van valamiféle filmes karrierje, de az övé sem jelentős azóta. A többi szereplő szinte csak ebben az egy filmben játszott, és ez az egész alkotás körüli misztikumnak nagyon jót tesz.

Halhatatlanok (2011)

Tarsem nem egy kapkodós rendező, a következő filmjére újabb hosszú éveket kellett várni, de hogy ez a várakozás megérte-e az már erősen kétséges.

Ezúttal a görög mitológia adta a történet alapját, de adhatta volna bármi is, ugyanis a klasszikus görög mitológiából annyi maradt, hogy görög nevű szereplők voltak a filmben, meg ránézésre jó régen játszódik.

A rendező saját bevallása szerint sem arra törekedett, hogy egyetemes alktotást tegyen le az asztalra, egyfajta stíluskísérletnek fogta fel a filmet. “Olyan, mintha találkozna Caravaggio és a Harcosok klubja” - mondta a filmjéről. Az volt a célja, hogy képi világában a reneszánsz festményeket idézze a film, közben pedig iszonyú pörgős és jó véres akciójelenetek legyenek benne. Olyasminek szánta, mint Baz Luhrmann zsenális Romeó és Júlia-feldolgozását, amiben a Los Angeles-i tengerparton játszódik a XX. századba átültetett sztori.

Nem elhanyagolható különbség viszont, hogy Luhrmann próbálkozásához Shakespeare története adta az alapot, ami azért elég rendesen össze van rakva, míg Tarsem a Parlapanides-testvérek forgatókönyvéből dolgozott, akik viszont előtte nem igazán írtak forgatókönyvet, és azóta sem sokat.

Természetesen látványos lett a film, egészen lenyűgöző néhány jelenete, bár a négy évvel korábban készült 300-hoz képest nehéz volt újat mutatni ebben a témakörben. A sztori viszont szinte élvezhetetlenül bugyuta.

Tükröm, tükröm (2012)

Korábban mindig jó sok év telt el két filmje között, úgyhogy némileg szokatlan volt, hogy egy évvel a Halhatatlanok után újabb alkotással jelentkezik.

A Tükröm, tükröm legnagyobb baja igazából, hogy rosszkor készült el. Ez a Hófehérke-feldolgozás két évvel a Tim Burton-féle Alice Csodaországban után jelent meg, és ugyan annál százszor jobb, de mégiscsak hasonló iskola. Ráadásul ugyanebben az évben jelent meg a Hófehér és a vadász, ami sokkal nagyobbat tudott csavarni a klasszikus sztorin jóval nagyobb sztárokat felvonultatva.

Ha ettől a két körülménytől eltekintünk, és csak önmagában vizsgáljuk a Tükröm, tükrömöt, akkor egy meglepően szórakoztató családi filmet kapunk, amiben az utolsó mandzsettagombot is tökéletes stílusérzékkel választották meg a jelmezekhez. Egész egyszerűen parádés a képi világ, és az, ami az Alice-feldolgozásban döcögős, műanyag- és számítógépízű giccs volt, az itt értelmet nyer, és jó ízléssel összerakott látványos mese lesz.

Egy dolgot nehéz megmondani, hogy pontosan kinek szánták a filmet, mert a poénok jó része inkább a felnőtteknek szól, különösen Julia Roberts sokszor tényleg jó beszólásai, a sztori viszont abszolút gyerekbarát. Azon a területen próbálkozik, amin A herceg menyasszonya is található, de nem véletlen, hogy ez utóbbiból lett generációs klasszikus, és nem a Tükröm, tükrömből.

Önkívület (2015)

Ha van olyan film, amit jó lenne kitörölni Tarsem munkásságából, akkor ez a darab az. Semmi sincs benne, amitől Tarsem egyébként egy kifejezetten szerethető rendező, viszont benne van minden, ami miatt gyűlölni lehet.

Ebben is a különleges technológiai eljárások, a tudat megismerése a téma, csak éppen tökéletesen jellegtelen, hétköznapi az egész megvalósítás. A sztori az, hogy a Ben Kingsley alakította halálos beteg milliomosnak felajánlják, hogy ha tovább szeretne élni, akkor a tudatát át tudják helyezni egy fiatal, egészséges testbe, konkrétan Ryan Reynoldséba. Nem nehéz kitalálni abból, hogy nem egy tökéletesen ismeretlen statiszta testébe teleportálják Kingsley tudatát, hogy az lesz a konfliktus forrása, hogy szép lassan megjelenik Ryan Reynolds elnyomott tudata is a testében.

Tisztességesen összerakott, tucat akció-sci-fi az Önkívület, ami talán kevésbé rossz, mint a magyar címe, de sajnos bárki rendezhette volna, aki beesik az utcáról egy Acélkék akciófilm közepesen nagy sztárokkal kezdőknek című könyvvel a hóna alatt. Ehhez nem kellett Tarsem, aki a képekben erős, de a feszesre vágott sztorikban kifejezetten gyenge. Az Önkívület is ezen a fronton vérzik el leginkább, felejtsük is el.

A jövő viszont meglepően kecsegtetőnek tűnik. Évek óta próbálnak egy modern korba átültetett Óz, a csodák csodája világában játszódó tévésorozatot beindítani, Emerald City (Smaragdváros) címen. Először a csatorna sem volt világos, hogy hol lesz, végül az NBC rendelte meg a kifejezetten sötét hangulatú, az eredeti sztorit némileg kifacsaró sorozatot, aztán mielőtt elkezdték volna tavaly gyártani, el is kaszálták, mert az NBC nem jött ki az eredeti rendezővel.

Ezután viszont nem landolt a sorozat a kukában, hanem megkapta showrunnernek a Született feleségek egyik producerét, az első évad tíz részét pedig Tarsem rendezte meg. Január 6-án lesz az amerikai premierje, és az eddig megjelent képek alapján Tarsem a korai munkáihoz nyúlt vissza, ami remek hír, ha pedig tanult néhány korábbi hibájából, akkor egészen remek sorozat is lehet az Emerald City.