Intacto

  • (efes) / PORT.hu

Enyém a vár, tiéd a lekvár! Na, jó, ha kölcsönadod a turbóhajtású mecsbokszodat, tiéd is lehet az a vár. Gyerekkorunkban még valahogy így zajlottak a játékok, még minden lágy, összefolyó és képlékeny volt. Aztán ahogy telt, múlt az idő, körülöttünk minden csak szigorodott. Elmúlt az, hogy csak úgy, "játszásiból" újrarúgjuk a tizenegyest, amikor a haragvó tenger még a kismedence fél méteres vize volt, amikor a csajok megkínzása, az ellenséges szomszéd Hudákék kivégzése játék volt csupán. Az ellenőrzőt még csak bepiszkító fekete pontot szigorúan hegyes elégtelenek, és fővesztés terhe mellett szüleinkkel aláírandó intők váltották fel, azok az ismeretlen nagyfiúk már nem kölcsönkértek valamit, hanem örökre elvették azt, ami kellet nekik, és örültünk, ha nem vertek meg azért, mert kérniük kellett azt, amit nem önként adtunk. A csajok se csak kínzásra jók már, de ha annál maradunk, tudjuk azt is, hogy azért börtön jár. Mostanában pedig már az Adria sem tenger eléggé, focit sem nézünk már, nemhogy a bőrt rúgjuk, és vitatkozzunk vélt szabálytalanságokon, a csajokból pedig asszonyok lettek, akik pedig a posztereken és a szex-szájtokon domborítanak, túlságosan is virtuálisak. A játék, ami hajdan a homokdomb, és más hasonló ártatlan dolog volt, véresen komollyá, élethalálharccá vált.

Ingerküszöbünk olyan magasra került ebben a fékevesztett mókuskerékben, amit civilizált életformának hívnak, hogy megfelelően csak azok a játékok szórakoztatnak, amelyek a pulzust legalább 120 fölé tornázzák, méghozzá tartósan. Ilyen felnőtt-játékok manapság a különböző kábítószerek használata, az extrém sportok, de ilyenek az ezekhez képest ártatlannak látszó szerencsejátékok is. Rendben van, csak nyakkendőben léphetsz be jobb kaszinóba, de az egész keresetedet otthagyhatod bármelyik sarki nyerőgépben is, akár egy szál dzsoggingban, nemhogy szmokingban, puccparádéban.

A szerencsejáték egyik legdurvább változatát űzik az Intacto című spanyol film szereplői is. Ők már nem a havi családi pénztárt teszik fel a fekete tizenhármasra, hanem az életüket. Persze, nem is átlagos polgárok ők, egy külön kasztba tartoznak: mindegyikük túlélt valami borzasztóan veszélyeset. Tomás repülőszerencsétlenséget, Federico egy földrengést, Sam az auschwitzi haláltábort, Sara pedig egy frontális karambolt vészelt át, ezért roppant szerencsésnek érzik magukat, joggal. Sam egy kaszinót üzemeltet valahol a világ végén a sivatagban, kietlen sziklák között. A kaszinó legmélyebb pincéjének leghátsó szobájában űzi azt a játékot, ami még jelent valamit az életben: az orosz rulettet. Tégy a hatlövetűbe öt golyót, pörgesd meg a tárat, aztán emeld a csövet a veled szemben ülő játékostársra, és húzd meg a ravaszt. Ha túlélte, ő jön. Ez a véresen komoly játék nem először jelenik meg a mozivásznon, gondoljunk csak például a Szarvasvadászra, és elég sűrű, elég tragikus effektus ahhoz, hogy egy filmet lehessen építeni rá.

Nos, Juan Fresnadillo, fiatal spanyol rendező és forgatókönyvíró ezt tette, amit hazájában és Amerikában is díjakkal honoráltak. A szépen, veretesen fényképezett, laza, álomszövetű montázsként elbeszélt történet tulajdonképpen egy nagy filmesszé a végzetről, a szerencséről. Ízig-vérig spanyol film, már témájában is, hiszen a végzetszerűség, a fátum annyira spanyol motívum, hogy már ennél spanyolabb talán nem is lehetne. Ne gondoljunk másra, mint a bikaviadalra. A bika meg a torrero, ki-ki alapon, feketén, fehéren. Csak a végén kifolyó vér vörös. Itt a filmbéli végzetlovagok furmányos próbák során jutnak el a végzetes kifejlethez, ahol a vér szintén vörös, de hogy ki(k)nek a mellkasán, azt nem árulom el. Idáig azonban kissé lassúdad képek megtekintése után juthatunk el, amelyeket viszont érdemes végig nézni, hiszen egyrészt szépek, másrészt szolgálják a megfelelő drámai sűrítést is. A vége tehát vérfürdő, a tanulság pedig...
Ajánlom inkább ezt a kissé divatjamúlt formájú, ám mégis ízes, sajátos hangulatú filmet mindazoknak, akik hisznek a végzet hatalmában, és/vagy spanyolmániásak, és/vagy unják az élet élvezetét.