Jar Jar Binks nyomában

Csalódás. Mondjuk is már ki a legelején, hogy az elvakult rajongók ne is olvassák tovább. S most így utólag azt is láthatjuk, hogy voltak ennek előjelei bőven. A rendezőváltás, az egyre hosszabbra nyúló totojázás (pardon: előkészítés) és végül a hír, hogy trilógia lesz a nagyon is vékonyka nyersanyagból. Persze bízhattunk még abban, hogy visszatérnek a korábbi szereplők (és színészek), és hogy Guillermo del Toro (A Faun labirintusa, Pokolfajzat) forgatókönyves bábáskodása mellett végül mégiscsak A Gyűrűk Ura rendezője, Peter Jackson vette át a kormányrudat.

Csakhogy a megalománia és – ne kerteljünk – a kassza várva várt csilingelése épp oly mértékű csalódáshoz vezetett, mint annak idején a Csillagok háborúja előzményeit elbeszélő trilógia esetében történt. Itt is előzményekről lenne szó, egy filmes legenda továbbírásáról. Csakhogy Tolkien nem hiába szentelt három vaskos kötetet A Gyűrűk Urának és csupán egy közepeset A hobbitnak. Az előbbi részletesen kidolgozott mitológiára épül, nem csupán fantasy, hanem egy minden ízében kitalált és felépített univerzum, míg A hobbit csak amolyan előzménymese. A Gyűrűk Ura esetében a dramaturgia élhetett legfőbb fegyverével, a sűrítéssel és a vágással, itt szinte mindent fel kellett használni, tán még a fülszöveget is. Így lett elképesztően hosszú, majdnem 170 perces A hobbit első része (nyolc perccel rövidebb, mint annak idején A Gyűrű Szövetsége volt). Miközben, tegyük hozzá gyorsan, a trilógia legpunnyadtabb része akkor is a be- vagy felvezető epizód volt. Ezt most sikerült még lanyhábbá tenni.

Az első óra jobbára ásítással telik el, miközben azt tekintjük meg, hogy mi lett volna a Tolkien-mitológiából, ha ne adj’ isten Walt Disney forgatja le A hobbitot. A mosogató és éneklő törpék látványa épp akkora melléfogás, mint Jar Jar Binks szerepeltetése a Baljós árnyakban, amely így szinte rögtön Komikus árnyakra vedlett át. Itt is jobbára a Tolkien-világ paródiáját látjuk, olyan poénokkal dúsítva, amelyek sajnos teljesen méltatlanok ehhez a világhoz (lásd: hogyan fújja ki az orrát egy troll). És az erdei mágus, Barna Radagast kinézete is inkább egy szilveszteri ökoműsor házigazdájáéhoz hasonlít.

Miközben A hobbit első része majdhogynem A Gyűrű Szövetsége történetét mondja el újra (összeáll a csapat, stratégiai megbeszélés a tündéknél, kalandok a föld alatt stb.), arról győz meg gőzerővel, hogy nincs több szufla ebben az egészben. (Jó, a második és a harmadik rész még javíthat ezen.) A mítosz per pillanat önmaga körül forog, s önnön farkát kergeti. Az utolsó félórába zsúfolt kalandos jelenetek viszont, melyek valamelyest megmentik a filmet a totális érdektelenségtől, teljesen esetlegesnek tűnnek. A Gyűrű Szövetségében szinte megkérdőjelezhetetlen tény, hogy a hősöknek Gandalf vezetésével át kell kelniük Mória bányáin, ahol természetesen izgalmas kalandokba keverednek, itt az eszeveszett kergetőzés az orkok föld alatti támaszpontján hajánál fogva előrángatott feszültség. S bizony nagyon fáradtak A Gyűrűk Urában még működő párbeszédek, és a vizualitás is megszokottá vált, amolyan elvárható csodának bizonyul. Pedig annak idején épp ez szögezett a székhez mindenkit. Az új technológia pedig (24 képkocka helyett 48 pereg le másodpercenként, plusz a 3D) élethűbbé teszi a filmet, ám ez sajnos egy fantasy esetében merő képtelenség. Itt ugyanis a meseszerűség lenne a kívánatos, a varázslás ködössége, hiszen mihez is hasonlíthatnék egy trollt, hogy azt mondjam: azannyát, de valóságos! Így ez a játék is ad valamilyen furcsa stúdiószagot az egésznek (főként a statikusabb jeleneteknél), miközben az akciójelenetek során valóban képes lenyűgözni.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás