A régi formáját hozó Oliver Stone ismét az amerikai közelmúlt egyik sarkalatos eseményét, az Edward Snowden által kirobbantott megfigyelési botrányt dolgozta fel – meglepően izgalmasan.
Kinek ajánljuk? Akiket érdekel, hogyan élnek vissza mindenféle adathordozó használatával és akik szerint a privát szféra szent. Paranoiásoknak nem!
Mit csinál egy olyan nagyhatalom, mint az Amerikai Egyesült Államok, ha fenyegetve érzi magát? Megfigyel mindenkit, aki veszélyt jelenthet számára. Aztán megfigyeli a szövetségeseit, hátha mégsem megbízhatóak, aztán megfigyel minden potenciális döntéshozót, mert sosem lehet tudni, végül saját polgárai után kezd kémkedni, mert már mindenki gyanús, aki él. Ennek megvan a saját logikája. Egyrészt a szeptember 11-i támadás az amerikai hírszerzés kudarca volt, többször nem akarnak ilyen ordas nagy hibát elkövetni és a modern technológia tálcán kínálja ehhez a megoldást, másrészt egy nagyhatalom mindig is agresszívan gondolkodik. Megfelelő magyarázat mindig akad, például az, hogy a biztonság előbbre való, mint a privátszféra és a szabadságjogok icipici megsértése. De ki húzza meg a vonalat az indokolt éberség és a jogtalan kémkedés között?
Hát Edward Snowden! Ha valaki nem tudná, ő az az informatikus, aki különböző beosztásokban mind a CIA-nak, mind Állambiztonsági Szolgálatnak dolgozott, és személyesen figyelhette meg – sőt, részt is vett a folyamatban -, miként kémkedik a titkosszolgálat törvényi meghatalmazás nélkül gyakorlatilag mindenki után. A begyűjtött adatokat nem csupán a terrorizmus elleni harcra, hanem például politikai ellenfelek zsarolására használták. Az átlagon felüli intelligenciával megáldott Snowden hosszú tépelődés után végül úgy dönt, hogy nevét is felvállalva mindent kitálal a sajtónak, ám ehhez hátra kell hagynia a hazáját, a családját és az eddigi életét.
Oliver Stone a 2012-es, csavaros, de kevésbé sikerült krimije, a Vadállatok után a huszadik filmjével visszatér arra a terepre, ahol igazán otthonosan mozog, az amerikai történelem közelmúltjának megtörtént eseményeit feldolgozó dokudrámák világába. Ha úgy tetszik, újra Amerika lelkiismeretét játszhatja, ami – politikai hozzáállástól függően – szimpatikus vagy éppen ellenszenves lehet, de kétségtelen, hogy nagyon is aktuális témát boncolgat. Filmje keretét az az interjú adja, amikor Snowden hongkongi hotelszobájában az odahívott újságíróknak elmeséli, hogyan jutott arra a döntésre, hogy mindent kitálal. Megismerhetjük, hogyan alakult a karrierje a hírszerzésnél, miként ébredt rá a törvénytelenségekre, és ezzel párhuzamosan bepillantást nyerünk kapcsolatába a szép fotós lánnyal, Lindsey-vel.
Én eléggé féltem ettől a filmtől, és nem csak a kb. 140 perces játékidő miatt. A mozi előterében látható plakát amatőr és ronda volt, a filmhez alig lehetett normális jelenetképet találni, és komoly fenntartásaim vannak a kortárs személyekről szóló életrajzi filmekkel kapcsolatban. Az illető beleegyezésével és többnyire konzultálása mellett készült alkotások csakis pozitív képet festhetnek a főhősről, más út pedig a nyilvánvaló jogi okok miatt alighanem nincs is. Azt most sem tudhatjuk meg, hogy valóban olyan gáncsnélküli lovag-e Snowden, mint amilyennek Stone ábrázolja, a történet azonban meglepően jól felépített és izgalmas, különösen annak fényében, hogy előre tudjuk, mi lesz a vége. Ehhez persze kellett a hihetetlenül tehetséges és a szerep kedvéért fizikailag is átalakuló Joseph Gordon-Levitt, akinek hajlandók vagyunk drukkolni, és egy rakás olyan nagyszerű karakterszínész, mint Rhys Ifans, Melissa Leo vagy éppen Nicolas Cage, aki ugyan itt sem túlságosan visszafogott, de meglepően összeszedett és nézhető, ami az ő esetében nagy szó! És persze kellett Oliver Stone is, aki szerencsére hozta a régi formáját. A Snowden közel sem zseniális film, de elgondolkodtató és érdekfeszítő darab.
És a nézői visszhang? Három fiatal srác a film után a férfi WC-ben vitatta meg az élményt, amit egyikük így foglalt össze: „Hallod, sokra ment a csávó azzal, amit csinált, így is lehallgatnak mindent”
Értékelés: 7/10
