Amikor három klasszis színész, egy neurotikus helyzet és egy tehetséges rendező-forgatókönyvíró találkoznak, a néző joggal bízhat benne, hogy a végeredmény izgalmas lesz. Az Amnézia be is váltja a hozzáfűzött reményeket, Rowan Joffe parás, érzelemgazdag, bár néhol némileg manipulatív mozit pakolt össze.
Ha valamit, ezt a filmet nyugodt szívvel nevezhetjük jutalomjátéknak. Nicole Kidman az elveszett, amnéziás feleség, és Colin Firth a helyzetet hullámzóan kezelő férj szerepében egyaránt kimagaslóan teljesítenek – Joffe kellően tág játékteret adott sztárjainak, akik éltek is a felkínálkozó lehetőséggel. A trió harmadik tagja, Mark Strong húzta a rövidebbet, neki ezúttal nem jutott nagyságához méltó szerep – amit ráosztottak, azt viszont kifogástalanul hozza. Amint látjuk, a színészekben nincs hiba, sőt, Nicole Kidman alakítása önmagában megéri a mozijegy árát.
„Joffe (…) hétköznapi helyzetekből komponál vérfagyasztó pillanatokat”
Szerencsére azonban Rowan Joffe ennél jóval többet kínál nekünk: egy csavaros sztorit, ami pont akkor hozza a fordulatot, amikor már tökéletesen elaltatta a nézőt. A S.J. Watson Mielőtt elalszom című regényében vázolt alaphelyzetet számtalanszor láttuk már: az amnéziában szenvedő Christine (Nicole Kidman) próbálja felidézni balesete körülményeit, miközben minden éjszaka elfelejti az előző napon történteket is. Nem tudja, kiben bízzon, a férjében (Colin Firth) vagy orvosában (Mark Strong ), aki arra bíztatja, ne számoljon be házastársának a kezelésről. Ő sem tudja, mi sem tudjuk. Joffe jól adagolja a feszültséget, hol az egyik, hol a másik férfi malmára hajtva a vizet. Amikor pedig már éppen letennénk a voksunkat, akkor teker egyet a történeten.
Az amnézia hálás téma, nem egy rendezőt ihletett már meg, gondoljunk csak Nolan Mementójára, Soderberg Mellékhatásokára vagy a könnyedebb műfajból Az 50 első randira. Az emlékezetvesztés remek eszköz a mozaik kockákból való építkezéshez, a félelemkeltéshez vagy a váratlan fordulatokhoz – nincs ez másként most sem. Joffe Christine kiszolgáltatott és rémült állapotát illusztrálva hétköznapi helyzetekből komponál vérfagyasztó pillanatokat így segítve elő a teljes azonosulást. A feszültséget még tovább fokozza, hogy főhősnőjét teljesen elszeparálja a világtól – még ha az a valóságban nem is elérhetetlen a számára. A kamaradrámai helyzet teszi fel a pontot az i-re, ami miatt a teljes játékidő alatt fogjuk a karfát – jobban mondva az utolsó 3 percet leszámítva, ahol Joffe egy nagy adag sziruppal nyakon öntött happy enddel csapja agyon a mindvégig tökéletes egyensúlyban lévő filmet. De ez legyen a legnagyobb bajunk.
