Kikötői tündérek

A nemzetközi porond számára lényegében a finn filmet jelentő Kaurismäki ezúttal is a lecsúszott szerencsétlenek közül választja hőseit, a Kikötői történet némileg mégis újdonság a pályán, finom nyitás egy valamivel populárisabb hangvétel irányába.

Egy kissé megfáradt, de kedves, szelíd arcú öregúr áll a járda szélén cipőpucoló felszerelésével, lesve a klienseket. Ő Marcel Marx, a rendező Bohéméletéből átlépett, egykor Párizs szegénynegyedeiben éhező író. Ma a szürke Le Havre kikötővárosának még szürkébb szegletében éli feleségével nem túl felvillanyozó, mégis szeretetteljes hétköznapjait (múltjára csak egy félmondat és a cipősuvickolókra nem jellemző könyvmennyiség utal). Napközben a jómódúak nagylelkűségére vár, este pedig, miután elszámolt párjának az aznapi kereslettel, megissza a maga egy-két poharát a szívélyes kocsmárosasszony társaságban.

A majd' harminc éve egyedülálló, szinte azonnal felismerhető stílben fogalmazó finn szerző most is a lecsúszott, mégis szeretetre méltó lúzerek közül választja hőseit, ám ezúttal – tőle szokatlanul – tágabb kontextusba helyezi őket, becsatlakozva a világszerte divatos (és persze aktuális) menekült-témába. Marcel napi rutinjának pontos és szellemes felskiccelését követően a kikötő éjjeliőre konténerben kuporgó, Londonba tartó illegális bevándorlókra bukkan. Innen szökik el Idrissa, egy tíz év körüli fekete kisfiú, hogy rövid bujkálás után Marcelnél találjon átmeneti rejtekhelyet a szívósan vegzáló rendőrség elől. Ám az emigránsfilmekre nem jellemzően, az idegent itt feltétel nélküli segítségnyújtás fogadja, házigazdája egész környezete (a szomszéd boltosasszonytól a kocsmároson át a vietnámi cipős kollégáig) asszisztál hozzá, hogy hamarosan egy hajófenéken a szigetországba juthasson. Vélhetőleg Marcel neje is hasonlóan tenne, ha nem feküdne a fiú érkezése előtt nem sokkal rákkal kórházba.

A Kikötői történet némileg újdonság rendezője pályáján, ez alkalommal ugyanis vállaltan "csak" tündérmesét kapunk. Bár alakjai most is kiszolgáltatottak és magányosak, ez pedig vonzza a nála gyakori melodrámai szerkezetet, gondolatilag (és részben stilárisan is) lényegesen változtat. Filmjei utánozhatatlan stílusvilága egyszerre köznapian valóságos és fanyar módon elemelt, az egyszerű környezet és a sokszor ismerős helyzetek így rendre meghökkentőnek hatnak. Mindennek egyik sarokköve a színészválasztás és a játék: Kaurismäki hősei mind múlt nélküli emberek, akiknek azonban arcukra van írva egész karakterük, múltjuk. Színészei hangsúlyozottan stilizálva, a figurát és az érzelmeket enyhén eltartva, azokat inkább lejelezve, mintsem átélve játszanak. Marcel korábbi életét ugyan csak sejtjük, s az őt alakító André Wilms gazdag tekintete sok mindent elárul, alakítása mégis jóval közelebb áll a realizmushoz. Hiányzik a pléhpofa, az érzelemmentesség, az önreflexió, Wilms hagyományosabb eszközökkel kelti életre az emberséges cipőpucolót. Igaz, Jean-Pierre Darroussin rendőrfelügyelőként és a lenyűgöző Kati Outinen a szigorúan jóságos feleség szerepében jóval szenvtelenebb, a hangsúly azonban Marcelen van. A színészvezetés áthangolása nem az egyetlen, de a legszembetűnőbb jele, hogy Kaurismäki egy valamivel populárisabb hangvétel felé tart.

A színészi játék mellett, és jórészt abból következően, a humor is szokványosabb. Bár a direktor egy ízben itt is él halálosan komolyan előadott velejéig abszurd fordulattal (zseniális az Idrissának szervezett jótékonysági koncert a kiégett rocksztárral), humora egyik fő forrását, a faarccal megélt érzelmeket szinte teljesen kigyomlálta. Az a nehezen felejthető, kétélű irónia egyszerűsödik le, amely akkor is furcsa ízt hagy maga után, ha térdcsapkodva nevetünk. Kár, mert Kaurismäki mozija így jócskán veszít a tőle megszokott többrétűségből. A dramaturgia tempósabb és több szereplőt mozgat az eddigi művekéinél, épp azért, hogy megjelenhessen Marcel közege és vele a szolidáris légkör. A rendező nem a menekült-probléma megoldásán dolgozik, inkább csak elénk tárja azt és egy lehetséges attitűdöt, amely túlnő az illegális bevándorlás kérdésén.Csakhogy túlcsordul a jóság és a kedvesség. A feljelentő, de végeredményben ártalmatlan szomszédon kívül mindenki Idrissát eteti, bújtatja, fedezi, még a kimérten hideg detektív is, az ellenpont pedig érezhetően hiányzik.

Még akkor is, ha a Kikötői történet egy tündérmese többszörösen idézőjelbe téve. Kaurismäki számos ponton jelzi, hogy amit látunk, nem valóság – az atmoszférateremtésnél nem mond le az elemelkedésről, de ami korábban elsősorban fanyar volt, most inkább mesei. A történet ideje meghatározhatatlan: a század első felének divatja egyszerre van jelen a mobiltelefonokkal és (például) napjaink rohamrendőreivel. Hangsúlyosan túltelítettek, élénkek a színek, a fények olykor teátrális, határozott kiemelő funkciót kapnak. Többféle idézetet találunk: a szúrós tekintetű, talpig feketébe öltözött felügyelő a noir cinikus, de lelke mélyén jóra törekvő nyomozóinak örököse; emellett feltűnnek színészlegendák (Pierre Étaix, Jean-Pierre Léaud) és a még vájtabb fülűeknek konkrétabb utalások (Alain Delon-féle gengszterfilmek, Casablanca) is. A tündéri-mesei stilizálás csúcsa, a csodás befejezés – amelyet most nem árulunk el – viszont már nagyon túlzás. Ahogyan Marcel feleségének egész betegsége is, amire csak a melodráma súlyosbítása miatt volt szükség.

A Kikötői történet számos érdeme (például a jótékonysági koncert mint megoldás, a felügyelő remekül eltalált karaktere, Timo Salminen operatőri munkája) ellenére nemcsak egyszerűbb, hanem egysíkúbb is lett szerzője korábbi munkáinál. Hiába hívják fel ugyanis minduntalan a figyelmünket, hogy amit látunk, egy kreált világ, azaz bármi megtörténhet, ha ez a világ nem sokkal több, mint puszta kedvesség és báj.