Kis durranás – Az intergalaktikus pukk

  • Megyeri Dániel / Prizma

Egy 200 millió dolláros celluloid-fiaskó már önmagában megér egy megszívelendő misét, de ha említett kudarc egy ilyen, szuperhős aspektusból kifejezetten erős nyár végén égeti bele magát a publikum kollektív retinájába, a bukás annál nagyobb port kavar. Ugyan Campbell már kétszer szabta újra őfelsége titkosügynökének makulátlan szmokingját, a DC Comics-szal közös, franchise-indító kísérlete nem várt mellékhatásokkal, nevesül görcsbe álló fejcsóválással és sajgó fejfájással, a klisémérő kiakadásával, valamint a 3D-ben is látványosan lapos karakterek kénytelen-kelletlen elviselésével zárult. Mindenesetre nem jó jel, ha egy magát komolyan vevő szuperhősfilm tízedik percében Topper Harley röhejes kálváriája és a Nagy durranás-filmek ugranak be a kritikusnak. Ez a zöld lámpás bizony igen haloványan pislákol.

Az űrbéli prológus után Hal Jordan, a vakmerő berepülőpilóta névtelen szőkeség oldalán ébred. Késésben van, és egy igen fontos misszió várja a bázison. A száguldó kocsiban ülve, hangos rockzenei aláfestéssel csomagol újságpapírba valami ajándékot. Az öltözőben később dekoratív felettesével, régi szerelmével csipkelődnek, mielőtt drónok ellen repülnének. A rettenthetetlen repülős – ugyan némi csalással, de – fityiszt mutat a százmilliós ketyeréknek, majd apja fotójára pillant, s ekkor hirtelen fájdalmasan nevetséges flashback-szekvencia veszi kezdetét. Jordan lefagy, miközben néhai felmenője mottója visszhangzik a fülében: „Az a munkám, hogy ne féljek.” Önkéntelenül is felkacagtam, mert ez a jelenet annyira direkten mutatta be a főszereplő karakterét és az őt szétfeszítő traumát, mintha csak egy kifejezetten erre szakosodott paródiafilmet látnék, ahol szándékoltan ily elnagyoltak a karakter-attribútumok és ennyire tolakodóak a nézőnek szánt kikacsintások. Ekkor vált világossá, hogy Topper Harley territóriumában, és nem Maverick bravadótól duzzadt kifutópályáján járunk, és mindez sajnos az egész játékidőre kiterjesztve érvényes.

Campbellnek és négyfős forgatókönyvírói alakulatának legyűrhetetlen problémát okozott az intergalaktikus kaland vászonra vitele, képtelenek voltak dűlőre jutni, hogy mire helyezzék a hangsúlyt: Jordan földi nyöszörgésére, vagy a varázslatos Oa bolygó bemutatására és a Zöld Lámpás alakulat soron következő küldetésére. A film legélvezetesebb pillanatai ugyanis sárgolyónkon túl zajlanak, mivel az új játékszabályok és a teremtett, sosem látott világ csodálatából fakadó, megváltozott nézői viszonyulás miatt ott könnyebb birokra kelni a rikító zöld hacukában feszítő őrzők és ellenfeleik camp-potenciáljával. Viszont amint a Földön találjuk magunkat, a varázs egy szemvillanás alatt szertefoszlik, amiért a Zöld Lámpás központi tematikájából fakadóan egyes-egyedül az alkotók szegényes fantáziáját kell okolni. Elvégre egy olyan gyűrűről van szó (a 21. század CG-arzenáljának metaforájaként), amivel bármit létre lehet hozni: ami csak Jordan eszébe jut, az ékszer hatalmától az rögtön zöldesen csillogó alakot ölt. De ő csak bociszemekkel kémleli az ismeretlent, s jelenetről-jelenetre bizonygatja, hogy Zöld Lámpásnak lenni bizony, felettébb laza dolog, nemde? Rég találkoztam ilyen kontraproduktív szkripttel: majd’ minden, Jordanhez közel álló szereplő szájából elhangzik valamilyen formában (és többször is), hogy mennyire "király", "állat", "cool" és "laza" ez az egész, viszont minden alkalommal a rendezőt hallom ki ezekből a sorokból, aki a sarokba állítva is bizonygatja, hogy márpedig a filmjére igenis áll a fenti jelzők valamelyike; de nem. Minél többször hallja az ember, annál kevésbé hiszi el, hogy igaz. A Zöld Lámpásnak továbbá borzalmasan rossz a poén/perc aránya (egyedül a Jordan valós személyazonosságával kapcsolatos fricska üt), s ez pláne annak tükrében szánalmas, hogy az alkotók láthatóan a Vasember szarkasztikus és könnyed hangvételét célozták meg.

Ám Jordan nyomába sem érhet Tony Starknak, nemhogy a szezonbeli konkurenciáinak, Xavier professzor mutánsainak és Amerika Kapitánynak, de még a Thorban is nagyságrendekkel jobban oldották meg az asgardi és a földi események összegabalyítását. Végső kegyelemdöfésként – és a főszerepet alakító Ryan Reynolds élettelen alakításának szomorú mementójaként – a Zöld Lámpás egyetlen élvezhető karakter-ívvel rendelkező figurája Hector Hammond, aki ugyan egy szintén sokat látott (a képregény-univerzumban egyébként nem apakomplexusos) nemezis szerepében tetszeleg, az űrből jött fenyegetés, Parallax pedig neki sem hagy játékteret. És mivel ebből fakadóan két (egy földi és egy űrbéli) antagonista van, olyan, mintha egy sem lenne. Ám Hammond még így is mindenképpen karizmatikusabb Jordannél, és gyakorlatilag már transzformációja előtt elvonja a figyelmet a zöld playboy-ról. Ezt pedig egy Hammond-spin-offnál még csak-csak elnéznénk, egy szuperhősfilmnél azonban megengedhetetlen. A Zöld Lámpásnak nem sikerült felnőnie a feladatához (ahogy egy nagy halom zöldhasút sem tudott a producerek zsebébe teremteni), a DC Comics a Superman visszatér után ismét egy terméketlen franchise-csírát földelt el. Jobban teszik, ha beüzemelik a Bat-jelet.