Kispályás héroszok

  • Vörös Adél / Mancs

A szájhagyomány leleményes névadó. Jim Braddock, alias Cinderella Man keresztatyái annak idején még nem is sejtették, hogy menynyire illik az amerikai bokszhősre Hamupipőke cipője. A Grimm testvérek anno az abszolút jóság alapmítoszát gyúrták mesévé, Braddock élete pedig elképesztően idomult a rászabott történethez.

Mit ér a jóság önmagában? - lappang a kérdés a szimpatikus sikertörténet mögött. Hát bizony a szegény, rongyos Hamupipőke sem biztos, hogy felszedte volna a bálban a királyfit, ha a mogyorófa előtte nem varázsol rá aranyat-ezüstöt. A Hamupipőke-férfi sem lenne érdekes számunkra - és nem lett volna az annak idején a sajtó, most meg Ron Howard rendező számára -, ha pusztán jó ember lenne és kész. Mert az ugye nem filmötlet.

Annál inkább az annak a férfinak az igaz története, aki egymaga a jó értelemben vett vér-verítékes amerikai álomnak és kora történelmének - harmincas évek, a gazdasági világválság Amerikája - a megtestesülése. James J. Braddock elismert bokszoló, sikert sikerre halmozva teremti meg ötfős családjának - a feleség Renée Zellweger nyafka-hiteles alakításában - a kenyérre-, tejre-, áramravalót. Ám amikor egy sikertelen meccs kéztöréssel zárul és a bokszszövetség bevonja engedélyét, Braddock az utcára kényszerül. Kétkezi - bocsánat, egykezi - munkával próbálja keresni a kenyerét, ám rövidesen már nemhogy kenyérre-tejre, de áramra sem futja.

Nagyjából ekkor éli meg a nagy válságot hazája is. Minden negyedik ember munkanélküli, a gyárak kapuját vézna férfiak ostromolják hajnalonként egy-egy napi munkáért. Braddock szégyenszemre már szociális segélyért áll sorba. 1934-ben aztán jön Roosevelt és a New Deal - szinkronban fordul hősünk szerencséje is. Egy eleve vesztésre ítélt meccset megnyer: Hamupipőke libben elő a semmiből. Első dolga visszafizetni a segélyt, majd egyetlen esélyként bevállal egy - szó szerint - gyilkos ellenfelet, a nehézsúlyú világbaj-nokot. A Madison Square Garden dugig telve 1935. június tizenharmadikán, Braddock pedig nyer - hogy hetven évvel később celluloidra kerülhessen.

Ahhoz, hogy megértsük, miért is fontos ez az első pillantásra Millió dolláros férfinak tűnő opus, érdemes közelebbről végigpillantanunk Russell Crowe pályáján (a rendező csak másodhegedűs itt). Ennek a meggyötört manó arcú alaknak, mostanra világossá vált, legzseniálisabb alakításai - bár nem a repetitivitás unalmával, mégis mindig - egy srófra járnak. Mert mit is kereshet egymás mellett egy Gladiátor, az Egy csodálatos elme meghasadt zsenije és A bennfentes meghurcolt átlagembere - pláne egy proli bokszoló? Jól játszik a kezére a sors, vagy intuitíve válogat - mindegy, Crowe férfiúi mindannyian tiszta emberek, akik a közegüktől kiszolgáltatottá válva valamiféle eszeveszett csatát vívnak - szeretteikért, egy nemzetért vagy némi betevő falatért. Koruk enigmatikus jelzőlámpái, sebezhető, esendő, szerencsétlen kis héroszok. Na, ebben jó a Crowe. És ez a karakter forrott ki most a Cinderella Manre, és neki köszönhető, hogy a film - kivéve persze hollywoodi módi végét - működik. Mert ma talán a legnagyobb kihívás őszinte - az oly' kézenfekvő irónia nélküli - filmet csinálni nagyszerű, igaz emberek-ről. Filmünk persze meg is bukott, Amerikában végül pénz-visszatérítési garanciával árusították a jegyeket - ami ebben az esetben sem a művet minősíti.