Las Vegas egy vírus

Las Vegas egy vírus” – állítja a William Goldman (Maraton életre-halálra, Heat) regényéből készült, Joker címre keresztelt neo-noir, amelyben Jason Statham újra a drámai oldalát próbálja kidomborítani egy szerencsejáték-függő megoldóember szerepében.

A filmkritikusok körében megfigyelhető viselkedési forma, hogy divattá válik a jobb sorsra érdemes, karrierjüket erősen kezdő, ámde megújulni képtelen rendezők és színészek egyöntetű szidalmazása; lásd M. Night Shyamalan, Johnny Depp vagy éppen Nicolas Cage sorsát. De Jason Statham is hasonló cipőben jár: miközben bármikor lecserélhető egy Vin Dieselre, a recenzensi ítélőszék úgy kárhoztatja az akciósztárként elkönyvelt aktor szerepválasztásait, hogy közben visszasírja a Guy Ritchie-féle gengszterfilmek kedvelt figuráit. S bár csatlakozni tudok ehhez az értékítélethez, mégis azt vallom, hogy pontosan ezekben a helyzetekben érdemes közelebbről szemügyre venni, hogy mit is kommunikál a közönség felé szerepvállalásai segítségével egy világsztár.

Ellentmondásos például, hogy Jason Statham A feláldozhatók oszlopos tagja. Az első részben a 80-as, 90-es évek egyik akciócsillagának (Sylvester Stallone) nyeri el áldását, hogy vele egyenrangú partnerként vegye át tőle a stafétát. Másrészről e lépéssel egy olyan nosztalgiázó és búcsúzkodó színészgárdához csatlakozott, akik – illetve az általuk képviselt botegyszerű akciófilmes műfaj – számkivetetté váltak a hollywoodi álomgyárban. Nem véletlen tehát, hogy az akciótrilógiával párhuzamosan a brit színész is próbál eltávolodni a lesajnált zsánertől, s vegyük észre, hogy a karriernyitányt meghatározó gengszterfilmek felé közeledik. A gengszter-melodrámaként megfogható Kolibri-kód vagy a southern gothic bűnfilmekkel is rokonítható Harcban élve épp az identitásváltás lehetőségét kommunikálja. E filmek lényegi kérdése, hogy a főhős vajon meg tudja-e oldani fizikai összecsapások nélkül saját és környezete konfliktusait, képes-e maga mögött hagyni erőszakos múltját. A Parker – melynek címszerepében a gengsztertörténetek egyik legmegbecsültebb antihősének bőrébe bújik – más irányból közelít és a munkaadókkal szembeni függetlenséget hangsúlyozza: a film alapkonfliktusát az adja, hogy egy szerződésszegő (bűn)szervezet csatlósai megpróbálják rákényszeríteni a főhősre egy újabb munka elvállalását. Az akciósztár-skatulya leküzdése azonban egyelőre sikertelen, amit jelez, hogy a fenti filmek sem tudtak teljesen megszabadulni az akcióelemektől. Ezért válhat különösen izgalmassá, hogy Jason Statham legújabb filmje, a neo-noirhoz, tehát megint csak a bűnügyi műfajokhoz köthető Joker éppen a megszokott életvitelből való kitörés nehézségét tematizálja.

Las Vegas egy vírus” – állítja a film kulcsmondata, s ha ez igaz, a Joker főhősét duplán megfertőzte a város. Nick Wild leghőbb vágya, hogy egyszer annyi pénzt nyerjen a Black Jack asztalnál, hogy a nyereményből maga mögött hagyhassa a kaszinók világát, s élete hátralévő részét az európai riviérákon való vitorlázásnak szentelhesse. Két tényező azonban rendre megakadályozza a vágyálom beteljesülését: egyrészről Nick szerencsejáték-függő, másrészről pazarul berendezte életét Nevada állam paradicsomában.

A Joker erényei közé tartozik a cselekmény köré szerveződő Las Vegas-kép, mely csak első látásra tűnhet sablonosnak. A kétes vagyonszerzés és az apró kölcsön kenyér-szívességek városa, ahol minden esemény a kaszinók körül forog, így aztán minden szereplő ismeri a másikat: szerencsevadászok és osztók, felszolgálók és testőrök, pitiáner gengszterek és elvhű keresztapák bratyiznak mindenütt. Ha pedig valami nem stimmel a játékasztalok vagy a szállodai szobák körül, bármikor legurítható egy fekete fólia az egyik félreeső raktárhelyiségben a véres példastatuálás érdekében. E sokszor látott világ – furcsa módon nem a Casino, hanem Paul Thomas Anderson A szerencse zsoldosai című elsőfilmje vagy a William H. Macy nevével fémjelzett A szerencseforgató jut először eszembe – Nick Wild otthona. A főhős papíron testőrként működik, a gyakorlatban inkább megoldóember, aki olyannyira kiismerte magát ebben a közegben, hogy mindenki tartozik neki szívességgel, ő is tartozik mindenkinek eggyel, s még a keresztapa (a karizmatikus Stanley Tucci) tiszteletét is kivívta. Nick Wild a kaszinók sakktáblájának meghatározó figurájává vált, így aztán betöltött szerepétől nehéz megszabadulnia, leginkább csak sodródik a megoldandó helyzetek árjával.

A sodródó és önsorsrontó főhőssel pedig meg is érkeztünk a neo-noir műfajához. E kétes megítélésű zsáner narratív- és stílusjegyeivel játszadozik a saját regényéből immáron másodjára forgatókönyvet készítő, kétszeres Oscar-díjas (Az elnök emberei, Butch Cassidy és a Sundance Kölyök) szkriptíró, William Goldman – korábban Burt Reynolds játszotta el Nick Wild szerepét 1986-ban. Játszadozik, mert a bűnös-mocskos, kiábrándító miliőt felrajzolja a főhős köré, ugyanakkor az epizodikus cselekményvezetés közben minduntalan aktivizálódásra motiválja antihősét. A közegábrázolás szabálykövető megoldása tekintetében figyelemreméltó, hogy a sablonokból összetákolt Las Vegas-képből meglepő módon hiányzik a csillogás, inkább a sivatagi miliő kiégettsége a meghatározó. Nagyszerű alkotói húzásnak tűnik, hogy bár a cselekmény karácsonykor játszódik, a meghitt ünnep jelenlétére csupán egy-egy Télapó-bábu vagy Mikulás-sapka utal. A másik oldalról szimpatikus szabályszegésnek tetszik, hogy a femme fatale-szerű prostituált (Dominik García-Lorido) pont hogy nem a pokolba taszítja a főhőst, sokkal inkább megadja számára a kezdő lökést a megtisztulás felé.

Az eddig leírtak alapján remélem, sikerült ígéretes filmnek kikiáltani a Jokert, hogy aztán jöhessen a fekete leves: vállalásait katartikussá nem, s átélhetővé is csak ritkán tudja tenni. A mozik raktárhelyiségeinek fekete fóliáját pedig a rendező számára kell leteríteni. Simon Westnek direktori pályafutása során eleddig csak egyszer sikerült igazán nagyot villantania, történetesen egy másik Goldman-szkript vászonra álmodásával, A tábornok lányával. Meghatározó stiláris kézjegy nélküli, a remake-keket (Ismeretlen hívás, A mestergyilkos) sem megvető iparosként azonban csak elvétve tud életet lehelni a tartalmas alapanyagokba. A Joker esetében az események folyását képtelen súlyozni, a kulcsgondolatok elvesznek a dialógusokban, vagyis a pontosan lefektetett hangsúlypontok hiánya miatt a semmibe vész az antihősben rejlő drámai él. Az életmódváltáshoz és a szenvedélybetegséggel való szembenézéshez egy komoly döntés meghozatala szükséges, ám e döntés a fináléra pofonegyszerűnek tűnik. Fájó mindez, mert így a forgatókönyv egyik kiforrottnak tűnő mellékalakja is elszürkül, a kaszinóvárosi vírusnak ellenálló „antitest-karakter” történetbeli létjogosultsága nem egy jelenetben meg is kérdőjeleződik. Holott A sebészből ismert Michael Angarano egyébként remekül hozza a tízdolláros tétekkel játszó, szerencsétlenkedő milliárdost.

De különösen szomorú a direktori stílustalanságot Jason Statham szemszögéből nézni, mert A Kolibri-kód után újra megadatott számára az akciósztárok skatulyájából való kitörés lehetősége, de egy bizonytalan kezű rendező miatt e próbálkozása is a süllyesztő homályába fog veszni. Hiába minimalizálták a Jokerben az összecsapásokat, hiába a finálé pozitív végkicsengése, a színészként egyébként helytálló Jason Statham újabb identitásváltó kísérlete a kritikusok jogos élcei közepette nem tud zajos sikert aratni. Nick Wilddal ellentétben a sztár a hollywoodi stúdiók sakktábláinak akciófigurája marad, s a Halálos iramban hetedik részébe már be is sorozták. Bár ha minden igaz, ott éppen az akciósztárságban lubickoló kollégákat (Vin Diesel, Dwayne Johnson) próbálja majd likvidálni antagonistaként.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu