LOST

zene: Michael Giacchino
vezényel: Tim Simonec
kiadás éve: 2006
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 64:51

Az Egyesült Államokban 2004-ben debütált a különleges hangulatú, misztikus tévésorozat, a "Lost". Az elmúlt évtizedben beinduló magas költségvetésű, igényes sorozatok mintapéldányának is lehet nevezni a repülőgép-baleset túlélőiről szóló, immáron az ötödik évadjánál járó alkotást, bizonyítja ezt a számtalan rangos elismerés is, amit az egyes szériái az évek alatt elnyertek. Sikerének több oka is van: egyrészt a szokatlan, néha egyenesen követhetetlen története, másrészt az érdekes, látványos helyszínek, harmadrészt az igen erős színészi játék, de akár említhetnénk még az epizódonként megjelenő flashbackeket is - viszont leginkább a mindent eluraló rejtély az, ami milliókat ültetett le újra és újra a képernyők elé. Szokatlan módon, e sorozat esetében a nézőknek úgy tűnhet, hogy maguk az írók és alkotók sem voltak teljesen tisztában, hogy mi miért történik, hogy hová is vezetnek a látszólag értelmetlen történések. Volt egy koncepció, egy jól kitalált alaptörténet, ami nem más, mint magának a szigetnek a történelme, amiből levezethető minden további esemény. Tulajdonképpen az egész sorozat úgy lett megírva, hogy az idő előrehaladtával kap értelmet majdnem minden korábban érthetetlen esemény, helyszín, karakter és történés. Azonban az első évadok még annyi furcsaságot és egymáshoz nem passzoló elemet tartalmaztak, hogy a nézők garantáltan nem értették/érthették meg sokszor még a két epizód közötti összefüggéseket sem, nemhogy az egész történetet. És ez a rejtélyesség volt az, ami jókora rajongótábort és több tízmilliós nézősereget gyűjtött a szériának. Egyszerűen lebilincselő az, ahogyan részről részre lesz egyre világosabb, de ezzel együtt egyre homályosabb is a sziget és a túlélők története.

Az első évad egy repülőgép-balesettel indul. Az Oceanic 815-ös járat valahol a Csendes-óceán felett egy viharba kerülve lezuhan. A géptörzs két részre szakadva egy szigeten köt ki, ahol a túlélők rögtön további bonyodalmakkal kerülnek szembe. Hamarosan kiderül számukra, hogy gyakorlatilag nem is a zuhanás volt életük legszörnyűbb eseménye, mivel a sziget mélyén horrorisztikus furcsaságok találhatók. Bizarr, kísérteties suttogó hangok, szellemek, egy óriási füstszörny, csodás gyógyulások és a titokzatos emberek, akiket a túlélők "többieknek" neveznek el. Azonban csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy a repülőt senki sem keresi, nem érkezik mentőosztag se, így a lezuhant emberek csak saját magukra számíthatnak. Ezért egyre mélyebbre hatolnak a sziget belsejébe, de ott válaszok helyett csak újabb kérdésekre lelnek. Előkerül egy titokzatos francia nő, egy óriási, több száz éves hajó, egy kisrepülő roncsa Mária-szobrokkal, rejtélyes bunkerek és további furcsa építmények. Mindemellett pedig epizódonként visszaemlékezések formájában betekintést nyerhetünk a főbb szereplők életébe is, ezek pedig (tovább bonyolítva a történetet) olykor még rejtélyesebbek, mint maga a sziget.

Michael Giacchino kezdő filmzeneszerzőként találkozott a "Lost"-ot jegyző J.J. Abrams rendezővel, aki szintén pályája elején járva kérte fel őt, hogy komponáljon zenét az akkoriban induló "Alias" című sorozata alá. A komponistának eleinte nem volt túl sok feladata, mivel a széria első epizódjaiban főleg a betétdaloknak jutott hangsúlyos szerep, aztán a sorozatbeli hangsúlyok átrendeződésével a dalok elmaradtak, és a helyükre érkeztek Giacchino kompozíciói. A szerző rengeteg témát írt az "Alias"-hoz, dallamok jöttek-mentek, és témák kígyóztak évadokat átölelve, ezért sem volt meglepő, amikor ugyanezt a módszert hallottuk viszont Abrams második jelentős munkájában, a "Lost"-ban is. Giacchino egy semmivel össze nem téveszthető, sajátos hangzásvilágú stílust talált ki a sorozathoz, olyat, melyből akár egy rövid részlet után is beazonosítja az ember, hogy ez a "Lost" zenéje. Ez önmagában is csodálatra méltó eredmény, és ha ehhez hozzátesszük, hogy a zene legnagyobb része ráadásul még jó is, akkor megérthetjük, hogy miért lett a sorozat rajongóin kívül is igen kedvelt ez a score.

Igen kis létszámú zenekar játszotta fel a zenét, a harminc-negyven tag vonósokból, ütősökből és pár fúvósból állt, illetve a zongorának jutott még hangsúlyos szerep. Kilenc-tíz, állandóan visszatérő motívumot írt meg a szerző, ám valójában ez a témaközpontúság főleg a további zenék folyamán kristályosodik ki igazán. Nem is minden visszatérő motívumra lehet a szó szoros értelmében ráhúzni azt, hogy ezek témák, mert némelyik igazán ritkán hallható. Lényegében négy olyan dallam van, ami szinte epizódonként felcsendül, ezeket lehet vezértémáknak is nevezni, a többit pedig a melléktémáknak. Ebből az egyik a főcím jellegzetes, erősödő hangmoraja (szándékosan nem használom a "zene" szót ezzel kapcsolatban), amit igazából Abrams talált ki, de Giacchino többször is megismétli a score-ban, főleg a flashback-jelenetek előtt hallható átkötő elemként. Rögtön a második tétel ("The Eyeland") legeleje bemutatja a következő jellegzetes hangot, amit ugyan szintén nehéz zenének nevezni, de ez a mély, pattanó hang teljesen egybeforrt a "Lost"-tal, nem mellesleg minden epizód ezzel zárul, ráadásul az album legutolsó eleme is ez - így egyfajta keretbe foglalja Giacchino alkotását. A harmadik track is a score egyik gyakori elemét mutatja be. Ennek jellegzetes disszonáns, basszuslüktetésre építő és szinte dallammentes kifejezésmódja többnyire feltűnik az összes epizódban, de igazából ez az egész aláfestés leggyengébb eleme.

Az első, valóban témának nevezhető részt a "Credit Where Credit Is Due" vázolja fel. A talán főtémának is nevezhető dallam itt még elég szerény formában hallható, de a későbbiekben egyre hangsúlyosabbá válik a jelenléte. A második fontos téma az első évad score-jában még nem kapott túlontúl sok szerepet, de az albumra szerencsére felkerült a "Hollywood and Vines" című track második felében. Ez főként a nagybőgősök által játszott mély hangokra épülő, a hegedűs szekció játékából kibontakozó hősies, amolyan menetelős zene.

Giacchino a drámai és szomorú pillanatok zenei kihívásait is nagyon elegánsan oldotta meg. A score jellegzetes, borús, rejtélyes hangulatú elemeit ez esetben sem hagyta el, de finoman, főleg zongora és hegedű segítségével tompította a sötét hangokat. Így születtek meg az olyan szívbemarkoló tételek, mint a "Win One for the Reaper" is, mely érthető módon lett ilyen remek, hiszen az a jelenet, amit aláfest, az egész sorozat egyik meghatározó drámai momentuma. Az ebben felvázolt harmadik vezértéma azonban nem ebben, hanem a "Life and Death" című trackben a legszebb, mely a "Lost" összes eddig megjelent filmzenei CD-jén szereplő hanganyag egyik legjobb pontja. A későbbiekben is ugyanez a dallam (vagy variációja) hangzik el szinte az összes szomorú esemény alatt. Hasonló drámai hangulatú tételek is akadnak az albumon, ilyen például az egyik főszereplő temetésén hallható "Booneral", vagy az azt követő jelenetekben megszólaló "Shannonigans" is, mely Boon és Shannon témája, igaz, a későbbiek folyamán már nemcsak hozzájuk kapcsolódva használja Giacchino. Új melléktémát rejt a "We're Friends" is, mely dallam leginkább Claire-hez tartozik, noha csak igen ritkán hangzik el. Az egyik legfontosabb karakterhez köthető a "Locke'd Out Again" című track, ami ugyan nem tartalmaz a korábbiakhoz képest olyan nagyon újszerű motívumot, de a szereplőhöz többször is kapcsolódva vissza-visszatér ez a felfokozott hangvételű, fokozatosan fejlődő motívum. Megjegyzem, az egész sorozat fontos eleme a karakterfejlődés, így a zene építgetése, fejlesztése a score-nak is hangsúlyos tulajdonsága.

A "Lost" meglehetősen sok olyan részt is tartalmaz, ami egy szolidabb horrorfilmbe is beillene, főleg a füstszörny és a "többiek" feltűnéséhez köthetők ezek a jelenetek, melyek alá ennek megfelelő zenék is születtek. Ilyen a "Run Like, Um... Hell?", a "Getting Ethan" vagy a "Run Away! Run Away!", amiknek karcos, erős hangjai a régmúltban használt feszültségkeltő muzsikákat idézik meg. Szintén ezek közé a vészjósló részletek közé sorolható az az öt hangból álló motívum is, mely nagyon gyakran visszatér a sorozat zenéjében, vagyis ez a negyedik vezértéma. Az albumon legelőször a "The Eyeland"-ben hallható, majd a "Me and My Big Mouth"-ban is felbukkan, de teljes valóságában a "Charlie Hangs Around" tárja elénk, ahol is vonósok adják elő. Az egyes karakterekhez köthető mellékmotívumok közül érdemes még kiemelni a Kate-hez köthetőt is, mely általában az ő flashback-jelenetei alatt hallható, az albumon pedig a "Kate's Motel" tartalmazza.

A rejtélyes, misztikus hangzású tételekből mindössze egyetlenegy lóg ki, az "I've Got a Plane to Catch", bár ebbe a karibi hangzású, gitáros, gyors ütemű tételbe is beleszőtt zaklatott hangulatú elemeket a szerző. Az évad záró epizódjaihoz igencsak zseniális tételek születtek. Ezek egyike a "Parting Words", mely csodás, epikus, békés hangvételű darab, egy olyan nagyszabású muzsika, melynek különös varázsát az adja, hogy érezni a kis létszámú zenekar nyújtotta korlátokat, de mégis beleborsódzik az ember, amikor hallja - nem mellesleg egy új kiegészítő témát is felvázol, mely a további szériákban köszön majd vissza. Az utolsó track ("Oceanic 815") merengős, megnyugvást keltő, visszaemlékezős hangulatú és főleg a képekkel együtt hatásos, a végén pedig egy vészjósló lezárás jelzi, hogy a sziget titkainak éppen csak a felszínét láttuk eddig.

Bár a "Lost" zenéje egy témaközpontú muzsika, azonban az egyes trackek hangszerelésének hasonlóságai okán, a rengeteg kidolgozott dallam ellenére, mégiscsak azt lehet mondani, hogy egy jól szervezett zene ez, ami nem csapongó, nem szétszórt, bár nagyon változatos. Az egységes hangzásvilágnak, a kidolgozott témáknak köszönhetően egy olyan televíziós score, mely méltó ehhez a nívós szériához, és kikerülhetetlen szépséghibái ellenére is mára az egyik leginkább etalonnak számító aláfestés a tévésorozatok világában.