Shakespeare: Romeo és Júlia
(A Merlin Színház Atlantis Társulata)
Rövidített Shakespeare-t kínál Horgas Ádám a Romeo és Júlia másfél órára zanzált változatával. Bár ha meggondoljuk, hogy a szerző a prológban kétórás darabot ígér - fogalmam sincs, saját színházában hogyan teljesíthette szöveghúzás nélkül -, mínusz egynegyed rész nem túlzott spórolás.
Csakhogy Horgas főleg a szöveggel spórol. A Merlin Színház Atlantis Társulatának előadása a szövegalatti kibontását tűzi ki célul, többet bíz az expresszivitásra, a képi információra, a stilizált zenei és mozgáselemek összehangolására, mint a verbalitásra. Emögött határozott elképzelés rejlik. A játék értelmezési tartománya az irracionális, a történet mögött meghúzódó álomszerű, rejtett realitás, melynek ?szülője elmélázó agyvelő". Az átdolgozó-rendező ezt mintegy előrevetíti, mielőtt a történetmesélésbe fogna. Kiemel két vizionárius részletet, Mercutio Mab-monológját és Júlia horrorisztikus látomását a pszeudoméreg bevétele előtt, a kettőt összemontírozza, figyelemfölkeltő ?headline"-ként, a szép Verona anzikszát hirdető turisztikai prológust helyettesítve. Bedekker helyett a váratlanul fölbolydult érzelmi, idegi és zsigeri rendszerek belső helyrajzi térképe - ez az előadás előzetese.
A technikai lebonyolítás alapeszköze Horgas Péter díszlettervező kezében egy ferdén kifeszített, rugalmas, fehér lepel, amely puha talajként szolgál a szereplőknek, de ha a színészek alábújnak, alakzatokat formálnak, vagy kiegyenesednek alatta, valószerűtlenül megnyúlik, fölveszi a kívánt formákat, kitüremkedik, hullámzik, anélkül, hogy elszakadna. Ez az emberekkel bélelt, olykor barátságos, olykor ijesztő természeti tünemény élőlényként viselkedik, együtt játszik a cselekménnyel. Néha csak térformaként szolgál, falat emel önmagából, oltalmazón eltakar, ülőkét nyújt, vagy párkányt kínál az ?erkélyre" felkönyöklő Romeónak. Máskor antropomorfizálódik, emberi alakok körvonalait ölti, fejek, kezek pillanatról pillanatra változó lenyomataként jelenik meg, kézcsontvázat rajzol ki, a rossz hírt beszélő szellemalakká magasítja, sőt a hercegi dörgedelmet ?magas lóról", egy kirajzolódó lófej mögül közvetíti. Rávetített képekkel - kezek és fák projektálását figyeltem meg -, morajló vagy himnikus zenei effektekkel kiegészülve az emberi akaratnál erősebb sorsszerűség, mondhatni, a fátum működésének képviselője.
A stilizáció kiterjed a teljes képi ábrázolásra és a játékszervezésre. Füzér Anni fehérbe öltöztette a szereplőket; nem jelmezeket cizellált, hanem csoportszínházi ?munkaruhát" egyénített a legegyszerűbb módon. Vass Szilárd mint Mercutio a természetfölötti lény árnyalatát kapta karjait meghosszabbító pálcákkal, amelyeket lebernyeg takar. Mintha szárnyai nőnének, amikor lebegteti a lebernyeget, vagy fölfogja velük Tybalt (Inotay Ákos) kardját. Maga Mab királyné is megjelenik - több alakban -, például szellemszerűen fölemelkedik a haldokló Mercutio mögül, akinek hófehér amulettje holtában vörösre vált. Tybalt ?elvágott" nyakából hosszú vörös sál ?folyik ki", ezzel takarják le a holttestét, s majd Júliáét is, miután ugyanez a kendő a nászéjszakán az egyesülő testeket rejtette el a szemünk elől - a nász és a gyász vöröse egymásra montírozódik. (A Dajkát játszó Berki Mónika is vörös szirmokat hint az esküvő reggelén a tetszhalott Júlia fehér ?lányszobájába".) Más stilizációs motívumok és gesztusok is rituálisan ismétlődnek. A csipkefinom, áttört kendő, amely alatt Lőrinc barát összeadta a szerelmeseket, a kriptában Júlia arcát takarja. Júliát tetszhalottként kereszt alakzatba ?rendezik", s áttűnés után ugyanarról a helyről ugyanabból a tartásból Romeo alakja emelkedik föl. A kriptajelenetben szertartásosan átvonulnak a halottak, a menetet Mab királyné vezeti, Mercutio ?szárnyai" alól Tybalt fordul ki - egymás halottai.
A választott színházi nyelv természetes eszköze a koreografált csoportmozgás. A Montague-k és Capuletek harca éppúgy táncos karakterű, mint a bál; szinte csak intenzitásban és dinamikában van köztük különbség. A képi, hangi és mozgásstilizációba minden belefér, amivel a shakespeare-i szerelmesek tragédiájának viharossága, fiatalos sodrása, végzetszerű biologizmusa, érzéki fogantatása, költészete és irracionalizmusa kifejezhető.
Az előadás problémái a konvencionális történetmesélésből adódnak. Horgas Ádám érezhetően nem akarta ismertnek venni a sztorit, ódzkodott attól, hogy belterjessé, ?workshoppá" stilizálja a drámát, teljesen kiiktassa belőle a lineáris anekdotizmust. Az Atlantis Társulat ilyen értelemben nem kísérleti színház, amely teljesen új formanyelvet keres, inkább barátságos, szelíd eszközökkel távolít el a szószínháztól, és közelít egy édes új stílushoz, anélkül, hogy elvesztené a hagyományhoz kapcsolódó nézők rokonszenvét. Akik előző, sikeres produkciójuk, a Vak meglátta, hogy kiugrott után elbulvárosodásról beszéltek - és a Romeo-előadás láttán valószínűleg igazolva érzik magukat -, föltehetően mást kívánnának az együttestől, mint amit vállalt és teljesít.
A produkció problémái belső természetűek, mindenekelőtt dramaturgiaiak. Nem sikerült végig tömören, montázsszerűen, a jeleneteket markánsan kivonatolva és egymásba csúsztatva Shakespeare-t mesélni. Párhuzamosságok esetén az egyik cselekmény gyakran várakozik a másikra, és ilyenkor ?féloldalasan" nem történik semmi, csak lyuk támad. Ahol nincs átkomponálás az együttes saját stílusában, ott visszakéredzkedik a tradicionális jelenetépítés, a szószínház, és ebben az Atlantis színészei nem elég erősek. A báli pörpatvar Tybalt és Capulet (Greifenstein János) között vagy az engedetlen Júlia leckéztetése a mese fonalának továbbgombolyítása miatt szükséges, de ezek a jelenetek nem találják öntörvényű helyüket az előadás jelrendszerében. Pedig itt is van néhány szép mozzanat. Például Valovics István Lőrinc barátja: egy pap a szerelmesek korosztályából; fiatal, empatikus és ügyetlen. Finom megfigyelés, hogy Helyes Annamária mint Capuletné félbehagyja a mondatot, melyben arra utal, hogy Júlia korában ő már anya volt. Mint aki rádöbben, hogy saját korai, rossz házassága talán nem a legjobb példa a lányának.
Schmied Zoltán Romeója és Bognár Anna Júliája, bár színészi eszközeik kiforratlanok, szépek, őszinték és ezáltal hitelesek is. Épp a kádenciában összecsúszik és különös varázst teremt a kétféle ábrázolásmód: a képi stilizáció és a realista, bár néma helyzetfölismerés. A puhán, sokkoltan ébredő lány tekintete összekapcsolódik az életről pár másodperccel lemaradó fiúéval. A szerelem és a kétségbeesett fölismerés a kitörő sírás előtt egy pillanatra egymáshoz közelíti a két arcot. Vallomás, búcsú és tehetetlenség az idő törtrészébe sűrítve. Veszélyes, de színészileg igazolt érzelmesség. És már ott van mögöttük, aki egyedül jogosult a halottsiratásra: Mab.
