Máris populáris

  • Bogya Bíborka / Filmtett


Az 50-es évek screwball-vígjátékainak állít emléket a francia debütfilm, mely rózsaszín történetével és képi világával egy könnyed, humoros, sikkes, de nem teljesen naiv mesefilmet hozott létre az Oscar-díjas A némafilmes receptjére.

Már az idei Comedy Cluj bemutatásában is találkozhattunk a filmmel, melynek író-rendezője a legjobb forgatókönyvnek járó díjat is hazavihette. Azóta pedig a fesztiválszereplések után a mozis forgalmazás világa is megnyílt előtte, noha változó sikerrel (hiszen tengeren túli népszerűségét feliratos volta nemigen segítette elő). Pedig a pasztellszínű vígjáték igazán nem rossz, van benne ambíciós női karakter, sármos Cary Grant-utánzat – akinek a korhűség kedvéért még cigarettáznia is szabad –, jókat mondanak egymásnak a nemek harcának hevében, és a „némafilmes” Bérénice Bejo is feltűnik néhány kép erejéig. Egyedül azt az egy cseppnyi iróniát hiányoltuk, ami megmutatná, hogy ha szakmai alázatból nem is mertek komolyabb kritikával fordulni a század közepén alkotó mesterek munkáihoz, de stábjuk legalább a Mad Men néhány epizódját látta.

Felmerül ugyanis a kérdés: mire jó egy 60 éve menő volt műfaj stílusában filmet alkotni? Elég az, hogy az idézet korhű, a történet elfogadhatóan érdekes, a kosztümök és díszletek pedig az újra divatos színpaletta alapján nagyon is ott vannak? Korabeli mércével mérve a sztori élvez elsőbbséget, amely a romantikus vígjátékok szüzséjét egyesíti a sportfilmek teljesítményorientált műfajával, női emancipációt hirdetve egy rejtetten hímsoviniszta, de mindenképp férfi-dominanciájú világban.

Rose Pamphyle, az ügyetlen kis vidéki fruska azért akart titkárnő lenni, mert az a legmenőbb szakma, amit egy modern hölgy szerezhet, s habár képességeit tekintve nem tud megkülönböztetni egy fénymásolót egy tépőgéptől, impozáns gépelési sebessége még érhet valamit abban a korban, amikor a gyorsírói országos cím legalábbis az X-Faktor megnyerésével egyenlő. Főleg, ha jóképű mentora segít neki tehetségét kiaknázni. Igen, a történet a szerelmi szálra van kiélezve, mely egy VW Bogár teljes gőzével halad a mindenki által anticipált hepiend felé, bár útközben érdemes elidőzni a kitérőknél.

Kellemesen meglep a film azon elvitathatatlan érdeme, hogy egy olyan vizuálisan (és valljuk be, egyéb szempontból is) unalmas tevékenységet, mint a gépírás, képes izgalmasan tálalni. Ez nem csak azért nyer jelentőséget, mert állandóan erről beszélnek, ezt mutatják, valamint a különböző helyi és országos versenyek megnyerései dramaturgiai mérföldköveknek tekinthetők, de e jelenetek technikailag is mesterien vannak felépítve. A gyors vágások, a sebesen pötyögő ujjak, a versenyt figyelő izgatott vagy szorongó arcok, a mindezt körülvevő látványos hisztéria mind közrejátszik abban, hogy lélegzetvisszafojtva várjuk a (természetesen előre sejtett) eredményhirdetést. A látványon kívül pedig felpörget a billentyűk kopogásának staccatója is, kiegészítve a papírt rögzítő henger zajával; minden kocsi-vissza a tétel variációja, egy ostinato, mely egyre fürgébben ismétlődik, egyre fokozza a ritmust a tetőfokra hágó fináléig.

A Populaire olyan, mint egy francia bonbon: gyönyörűen csomagolt, magas technikai tökéllyel előállított, az első falattól kezdve étvágygerjesztő. Csak valahogy többet vártunk volna el tőle. Első rendezésnek igazán korrekt – bár a tény, hogy nem nagyon értjük, szerzője mit is akart oly nagyon közölni vele, a nagy stúdiók iparmunkáira emlékeztet, melyre ígéretes elsőfilmeseket megrendítő potenciállal rendelkező fesztiválsikereik után kérnek fel. Ha a sztorit nem vették volna ennyire szimplára, és a szereplők gyakrabban reflektáltak volna helyzetükre, kérdőjelezték volna meg a status quót (amit néha bátortalanul megkísérelnek ugyan, mint pl. Rose, amikor a „modern nő” mítoszát fejtegeti), valódi gyöngyszemet alkothattak volna. S bár sokat kellett rá várni, egy keskeny motelszobát bevilágító kék neonfényben megeső szerelmi jelenet erejéig egy Vertigo-hommage-t mégsem tudtak kihagyni, noha annak felkavaró mélységű összefüggései hiányoznak. A Populaire a stílust popularizálja, a témát a kontextus, az egyéni értelmezés nélkül. Aki ennél többre nem is vágyik, annak csak ajánlani tudom. Aki viszont unja már a babarózsaszínt és a mentazöldet, hagyja ki ezt az édes, sikkes, technicolor álmot.

Lakatos Mónika - Romanimo
2019. november 12., 19:30 Lakatos Mónika - Romanimo

Évszázados roma balladák és ritmusos pergetők a Müpában.

Jegyvásárlás