Mellékhatások

zene: Thomas Newman
kiadás éve: 2013
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 38:09

Emily (Rooney Mara) és Martin (Channing Tatum) egy ifjú pár, akik életében minden rendben lévőnek tűnik, egészen addig, amíg a férfiért rendőrök nem jönnek, s pénzügyi machinációi miatt börtönbe kerül. Szabadulását követően kiderül, négy év azért hosszú idő, hiszen bár Emily megvárta őt, az eltelt esztendők megtörték a nőt, elhatalmasodó depressziója pedig egy öngyilkossági kísérletbe torkollik. A kórházban megismerkedik Jonathan Banks pszichológussal (Jude Law), aki konzultál Emily korábbi orvosával (Catherine Zeta-Jones), majd úgy véli, egy újfajta gyógyszer lesz a megoldás. Ennek vérre menően súlyos mellékhatását azonban senki sem látja előre...

Napjaink biztosra menő, kockázatot ritkán vállaló folytatásainak és képregényfilmjeinek korszakában ritka az olyan mozi, ahol a forgatókönyv csavarossága esetén a kritikákban hitchcocki jelzők röpködnek, és ahol a recenzornak óvatosan kell bármit is a cselekményből megemlítenie, hogy a felfedezés élményét meghagyja a nézőnek. Így tehát maradjunk annyiban, hogy a filmet rendező, illetve azt álnéven vágóként és operatőrként egyaránt jegyző Steven Soderbergh egy olyan produkciót rakott össze, amelyben hiába nem találunk szimpatikus karaktert, mégis a történet egy idő után elkezd érdekessé válni. Sem az izgága Law és a szorongó Mara orvos-beteg viszonyának ábrázolásával, sem a bánatos borjú tekintetű Tatummal nincs gond, és ugyan Zeta-Jones úgy néz ki, mintha egy pornófilmbeli titkárnő szerepének castingjéről kóborolt volna át ide, szenvtelen pszichológusként végül is el lehet fogadni. Hogy a meglehetősen fojtott hangulatú, az ellenszenves karakterek körül viszonylag lassan csordogáló cselekmény bonyolódása láttán egyre inkább kíváncsiak vagyunk a végkifejletre, az "A Bourne-ultimátum" forgatókönyvírója, Scott Z. Burns csavaros szkriptjének is köszönhető, melyben a fordulatok még éppen nem lépik át a teljes hihetetlenség bizonytalan vonalát. Ami pedig a már számos stílusban helytálló direktort illeti: kötve hiszem, hogy valóban ez lett volna az utolsó mozis munkája, ahogy beharangozta, de ha így is lesz végül, hát akkor elmondható, hogy a búcsú a felemás alkotásokat is tartalmazó pálya pozitív oldalát gazdagítja.

Pályája elején Soderbergh Cliff Martinezzel dolgozott sokat, akit egy ideje újra felkér időnként ("Traffic", "Solaris", "Fertőzés - Contagion"), míg ha lazább, groove-osabb dallamokra van szüksége, akkor David Holmesra vált ("Mint a kámfor - Out of Sight", az Ocean's-mozik, "A bűn hálójában – Haywire"), és miután "Az informátor! - The Informant!" révén ismét visszahozta az egykor rendkívül foglalkoztatott Marvin Hamlischt a köztudatba, a 2012-ben elhunyt zeneszerző hattyúdalát is ő biztosította a "Behind the Candelabra" révén. A "Mellékhatások"-nál viszont azt a Thomas Newmant preferálta, akivel eddig kétszer, az "Erin Brockovich - Zűrös természet", illetve "A jó német - The Good German" kapcsán akadt össze. A rendező minden esetben következetesen kéri fel a zeneszerzőket, nem saját közegükből kirántva, alkalmazkodásra kényszerítve hurcolja magával őket, hanem a leendő film stílusából adódóan választja meg a hangjegyekért felelőst. És ahogy mindig, ezúttal is megtalálta azt az embert, akiről bebizonyosodott, hogy a lehető legjobb választás lett.

Ha Thomas Newman nevét még talán nem is minden filmbarát tudja álmából hirtelen felébresztve, az biztos, hogy valamely zenéjére a legtöbben felfigyeltek már. A szerző első fénykora a kilencvenes évekre tehető, amikor olyan mozikhoz komponált jobbnál jobb score-jai jellemezték tehetségét, mint az "Egy asszony illata - Scent of a Woman", a "Ha eljön Joe Black - Meet Joe Black", "A suttogó" - The Horse Whisperer", az "Amerikai szépség - American Beauty", a "Halálsoron - The Green Mile" és természetesen "A remény rabjai - The Shawshank Redemption". Ekkor évente olykor négy alkalommal is jelentkezett, de aztán a kétezres években háttérbe szorult. Ugyan az évtized első felében is akadt nagyszerű megmozdulása (mint például "A kárhozat útja - Road to Perdition" vagy a "Némó nyomában - Finding Nemo" aláfestése), 2005 és 2010 között mindössze a "WALL-E"-hoz komponáltak kaptak nagyobb figyelmet: ez két Oscar-jelölést is hozott számára a score-ért és a Peter Gabriellel közösen jegyzett betétdalért. Newman pályáján épp az Oscar-díj kapcsán feltűnő a megérdemelt elismerés hiánya, hiszen eddig tizenegyszer jelölték, ám az aranyszoborral sajnos eddig még egyszer sem távozott. Noha a sok kisebb, visszhang nélkül maradt mozi miatt nemrég még úgy tűnt, a szerző lassan eltűnik a fősodorból, 2011-ben visszatért. Hirtelen elkezdtek érkezni tőle az érdekesebbnél érdekesebb zenék olyan filmekhez, mint a "Sorsügynökség - The Adjustment Bureau", "A Vaslady - The Iron Lady", "A segítség - The Help", a "Keleti kényelem - Marigold Hotel - The Best Exotic Marigold Hotel", s ezt az aktuális James Bond-mozi, a "007 - Skyfall" koronázta meg - ha zeneileg talán nem is vitathatatlanul, a komponista karrierjére kifejtett pozitív hatása miatt mindenképp.

A "Mellékhatások" score-ja jó példa arra, hogy mit veszített volna Newman további háttérbe szorulásával a filmszakma, hiszen elképesztően erős hangulattal bíró művel állt elő, ami már rögtön a "Very Sick Girl" című főtémából is kiderül. Az itt hallható melankolikus, kissé depresszív, visszhangos gitárhangzás (ehhez hasonló jellemzi Howard Shore a "Karambol - Crash"-hez szerzett muzsikáját is) végigkíséri az albumot, és olyan trackeket jellemez, mint a "Past Behaviour", az "Allison Finn", a "Salt Water" vagy a "Malingering". Az elektromos gitár mellett fontos szereplők még a különleges hangzású fém ütőhangszerek. A "Houston Free Meds"-ben, az "Another Acquittal"-ban és a "Poisonous Fog"-ban szinte avantgárd módon kocogtatott, izgatott, vibráló hangok egy páratlanul különleges ízt adnak a szerzeményekhez. Egyaránt ártatlanságot szimbolizálva, felnyitásra zenélő dobozokat idéz fel például a csengő-bongó "Relativity", a "Hopelessness", a "Conduct Review" és a "St. Luke's" is, azonban mindegyikben találunk olyan elemet, mely borongóssá teszi őket. És ha már borongósság: itt meg kell említeni a "Knife"-ot, amely félúton átalakul egy olyan ambientes effektzenévé, mely után még David Lynch is két kézzel kapna. A lemezre került szerzemények közül még kettőt emelnék ki: a "Dark & Stormy"-ban mintha valami régi Vangelis-darabba olvadna bele Newman egyik védjegye, a ritkán hallható, leginkább fütyülésre emlékeztető megoldás, míg a "Take Back Tomorrow (End Title)"-t manipulált női vokál fűszerezi nagyszerűen. A záró darab a Thievery Corporation ütemes "The Forgotten People"-ja 2009-ből, s bár ez teljesen eltér az instrumentális résztől, a filmbe mégis abszolút beleillik, hiszen a záró jelenet alatti másodszori elhangzásával amolyan csúfolódó, "így jártál" hatást kelt.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire jól jártak a filmzenekedvelők azzal, hogy Thomas Newman újra felkerült a térképre, ezt pedig a "Mellékhatások" score-ja is jól igazolja. A mű előadásához öt szólistára volt szükség, akik közül a szerző zongorán és fém ütőhangszereken játszik. A felhasznált instrumentumok közt kevés olyan bukkan fel, amelyet más komponista eszköztárában is megtalálunk vagy egyáltalán ismerünk, tehát nyugodtan tegye fel a kezét, aki kapásból meg tudja mondani, milyen hangszert takar például a lemez borítóján olvasható PreGranite Ambiences, a SunDaySomeDay vagy az E-Bowed Drones fantázianév. Hollywood egyik legkülönlegesebb zenei világú szerzőjének ide írt dallamai azért nem feledhetetlen filmzenét jelentenek, ugyanakkor erős atmoszférával látják el a produkciót, ráadásul kétségtelenül eredetiek, amit ma már, valahol azért érthető okok miatt, nem sok score-ról lehet elmondani.

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu