Mélyben szólózó lelkek

  • Magyar Judit Katalin / Népszava

Verebes István gyengéd kezű, empatikus rendező, és szereti a színészeket. Az Éjjeli menedékhely fantasztikus szereplehetőségeket kínál sztárnak és peremen vergődő, elfeledett színésznek egyaránt, s paradox módon az Új Színház bemutatójában a közös munka öröme beragyogja a darab nyomasztó közegét, szomorúságát és lepusztult világát. Verebes elkerüli a giccses emberszeretet vagy a közhelyes nyomorábrázolás csapdáit, tárgyilagosan, olykor ironikus humorral mutatja be az ágybérletbe szorult, lesüllyedt egzisztenciák öncsalásait, gyengeségeit, delíriumos állapotát, mélybe zuhanásuk útját és végső stádiumát. Ebből az állapotból már nincs kiút, csak a halál, s csupán az ital és a mese bódulata segít elfeledni ezt. A színész elitta már az eszét, s kétségbeesetten keresi egy vers emlékezetében szétmálló sorait, a báró lemegy kutyába egy üveg vodkáért, Klescs folyamatos bütykölésbe menekül, hogy ne lássa haldokló feleségét, Luka mások tutujgatásában éli ki magát. Van, aki szerelmet hazudik magának a múltban vagy a jelenben, más a szexben talál kábító menedéket.

Kis-Kovács Gergely tömegszállásra és börtönre egyaránt hajazó hodályának gerendái az emberi bordákhoz hasonlatosak, ám ha folytatjuk ezt a metaforát, ebből a testből hiányzik a szív, legfeljebb Luka clowntéblábolása helyettesíti azt időlegesen. Elszigetelt, burokba zárt lelkek mondják a magukét a megértés reménye nélkül: lassacskán valamennyi menedéklakóról kiderül, ki volt valaha, s hogy került e helyre, ám e magányos emberek nem kapcsolódnak egymáshoz s nem figyelnek a másikra. (E gesztus annyira következetes, hogy a színházi konvenciókkal szemben még a tapsrendben sem fogják meg egymás kezét a meghajló színészek.)

A leírtakkal ellentétben az előadás korántsem könnyfakasztóan komor nyavalygás. Ez főként Garas Dezső bohóctréfába csomagolt monológjainak, játékos (a rendező remekbeszabott definíciója szerint) kamaszaggastyán lényének köszönhető. Garas Lukája értetlen mosollyal járkál a bánatukba, illúzióikba zárult emberek közt, ám derűt és kedvességet árasztó személyét akkor kezdik értékelni, amikor már nincs jelen, csak Szatyin (Kaszás Attila) morgósan érdes hangját szelídíti meg az emléke. A monologizáló figurákat igen élvezetes szólókban jelenítik meg: Takács Katalin (Nasztya) rongycsomóként elomolva, Eperjes Károly (Báró) élősködőn rogyadozva, Bubik István (Klescs) magába zárkózva, Ráckevei Anna (Vaszilissza) sistergő szenvedélyű megsértettséggel, Botos Éva (Natasa) testi-lelki fájdalmaktól gyötörten, Vass György (Színész) hokedliről szegett szárnnyal repülni akarván, Schneider Zoltán (Vaszka Pepel) szerelemre vágyón sasszézva, Egri Márta (Anna) kinyújtózva a halál oldalán. Verebes hihetetlen telitalálata Gosztonyi János (Tatár) és Keresztes Sándor (Bubnov) szerepeltetése: két remek karakter, kevés szóval elért teljesség a nagyáriák közt.