A lifttel való alászállás a pokolba szép metafora, mindez egy Agatha Christie-átértelmezésbe csomagolva kifejezetten unikum. Amilyen rossz előjelek kísérték az Ördögöt, olyan kellemes meglepetés.
Aki bújt, aki nem
Shyamalan neve az évek során a minőségi thriller helyett egyre inkább a vacak szinonimája lett, ezzel is magyarázható, hogy a stúdió és a forgalmazók addig igyekezetek eldugni a filmet az újságírók elől, ameddig az emberileg lehetséges. Felesleges volt, az Ördög ugyanis jobb, mint bármi, ami az elmúlt tíz évben Shyamalan nevével megjelent. A rendező egyébként a közelmúlt számos kritikája elől szinte vakon előre menekül: mind a rajzfilmsorozatot élőszereplős bohóckodássá transzformáló Az utolsó léghajlító, mind a The Night Chronicles egy-egy trilógiát takar, vagyis az indiai bizony hosszú távra tervez. Utóbbi első felvonása az Ördög, míg a harmadik állítólag a Sebezhetetlen egy folytatása lesz (?) Vagyis ne hagyományos franchise-ra gondoljunk, inkább csak amolyan tematikus összefüggésre. Rögtön az elején egy újabb rossz ómen jön szembe: a film egy bibliai idézetet választ mottóul, ez legkésőbb a Pokolgép '87-es albuma óta gáz. Szerencsére azonban az ördög ezúttal nem a részletekben rejtőzik.
Öt kicsi indián
Ki lehet a sátán? A fekete ember, mert a zsigeri beidegződések ráterelik a gyanút, a nő, mert az ugye tuti, hogy az ördög egy nő, a Belzebúb-fejű öltönyös, aki gyanúsan jókedvű, a nagyi, akiről a leginkább kinézzük, hogy több ezer éves, vagy a jóképű, csendes idegen, aki érezhetően titkol valamit? SMS-szavazást is tarthatnánk félidőben, hiszen a jelöltek épp úgy esnek ki egyenként, mint a hétvégi tehetségkutatókban. Még néhány perc és minden kiderül, maradjanak velünk!
A sztorink amilyen egyszerű, olyan briliáns: ők öten beragadnak egy felhőkarcoló liftjében, és szépen elkezdenek fogyatkozni. Amikor először kezd el pislákolni a fény, akkor még csak annyit kér számon egyikük, hogy valaki megfogta a seggét, később viszont ahányszor kialszik egy lámpa, mire visszatér a fény, már eggyel kevesebben vannak életben. Para a csúcson, feltéve, ha ezt jól sikerül megoldania a rendezőnek. Aki egyébként nem egy nyeretlen kétéves, végül is a Rec-remake Karantén sem volt olyan rossz, ezúttal ráadásul tágultak is a lehetőségei. És ő ezzel él is; vessenek Lars von Trier kezei közé, de szerintem John Erick Dowdle pazarul bánik a feszültséggel és színészei sem hagyják cserben. Nyilván senkinek nem jut egy Az ördög ügyvédjét idéző nagymonológ, de még egy Udo Kier szintű összehúzott szemöldökre is hiába várunk. Senkin nincs nagy teher, viszont hitelesen kell összecsinálniuk magukat, és ez többnyire sikerül is.
Ördögünk van
Az Ördög nem klasszikus értelemben vett kamara-horror, mint volt mondjuk a Kocka, hiszen az események – nyilván nem függetlenül a liftbeli eseményektől – a külvilágban is zajlanak. A nap hőse Bowden nyomozó lehet, aki a biztonsági kamerán keresztül szörnyülködik a moziban, és egyre inkább kezd hinni a vallásos mexikói vagyonőrnek/narrátornak, aki szerint maga a gonosz rekedt ötük közé. Ramirez testvér egyike a film tagadhatatlan ördög-paneljeinek, a maga buzgó latin katolicizmusával, illetve ha valaki nekiindul a sötétbe egy elemlámpával, annak se szavazzunk hosszú jövőt. Vagyis így utólag visszagondolva, talán valóban hagy itt-ott támadási felületet a hanyagság, ám akkor, amikor ott ül az ember a vászon előtt, a mozivarázs igenis működik, minden hatásvadászat betalál, minden csel összejön. A tagadást hagyjuk meg a sátánnak.
Kinek ajánljuk?
- Aki akar látni ismét egy jó Shyamalan-mozit.
- Nem annyira az ultra-, inkább a mainstreamebb horror rajongóinak.
- Agatha Christie kedvelőinek.
Kinek nem?
- Akinek egy jóakarója már lelőtte a film végét.
- Shyamalant már zsigerből elutasítóknak.
- Az "én már az elején tudtam" mondatot előszeretettel használóknak.
8/10
