Mert ez egy presszó

Goldoni A kávéház című darabja a Vígszínház bemutatója szerint Pesten van. Hiába az olasz slágerek vagy a csendes piazza. A megkésett tavasz hóesésén kívül ezt mutatja a kávéháznak otthont adó főtér jellege is: az egyik oldalon régi házak, a másikon lakópark. Középen meg a lakók. És ha minden városban van valami hasonló, akkor az sem véletlen, hogy a Tévedések vígjátékának Ephezosza ugyanígy nézett ki.

De nem csak a színpadkép ismerős. Egyrészt ez a színpadra állítás bevallottan is napjainkról szól: az egészen ismerős kis kávéház a helyszíne egy egészen ismerős történetnek, valami kis életnek, ami itt és most alakul, ezen a terecskén, jó és rossz emberek között, jól-rosszul - mondja az ismertető. Emlegetik is az adatvédelmi biztost, az egymástól két méterre álló rendőrök adó-vevőbe kiabálnak, és még egy pici Fiat is begördül, ami kétszeresen is haszon: egyrészt olasz, másrészt meg a színpadra is befér. És ebben a világban a tartozást már nem a kisvárosi etikett - és persze a hitelképesség fenntartása -, hanem a fenyegetően ülő maffiózó miatt kell megadni. Ezt a direkt aktualizálást azonban visszautasítja a szöveg: Pandolfo, a játékterem tulajdonosa veszélyes bűnöző létére csupán új télikabátra vágyik. Az Eugenio pénzét elnyerő Leandro pedig nem sötét gazember, inkább az a kalandor, amivé a kisvárosi balek válni szeretne: pénze van, övé a helyi végzet asszonya. Aztán a felesége ugyanúgy hazaviszi, ahogyan Eugeniót is az övé.

A koncepció Goldoni világát akarja ismerőssé tenni, de az erre használt eszközök maguk is ismerősnek tűnnek. Kern András intrikus Don Marziója egyszerre a darab során végig mutatott Hacsek és a néha felvillantott cselszövő Richárd. Azonban a kettő egyszerre nem hiteles: hiába a fekete kabát, egy rosszindulatú kávéházi fecsegő nem emelkedhet a metafizikus gonosz szintjére. Illetve emelkedhetne, ha Kern eljátszaná. Így azonban Hacsek és Sajó megmarad a törzsasztalnál.

Ebben a környezetben a fehérbe öltöztettet Harkányi Endre Rinaldója akkor is csak alul maradhat, ha nyer. A kávéház- tulajdonos helyrehozni igyekszik azt, amit mások elrontottak. Nem hallgatja meg a rosszat, a becsületét - és vagyonát - elvesztő kártyást megmenteni igyekszik: asztalt terít neki, csordultig van a csésze. Malamud boltosa inkább, mint Vadnai Sajója. Harkányi visszafogott alakítása ezen a téren nem hálás szerep, a felállított viszonyrendszerben didaktikus lehet. Pedig nem az. Ám aki csendesen teszi a dolgát, sohasem lesz annyira népszerű, mint aki hangosan mással foglalkozik.

Valló rendezésében Eugenio lelkéért folyik a harc. Az apja emlékéhez hűtlen kereskedő nemcsak vagyonát, hanem egész életét kártyázza el. Játszik és veszít. Ha nyer, magabiztos, ha nem - és ez a gyakoribb - kétségbeesett. Kamarás Iván azonban sem a nagyra növesztett személyiséggel, sem az önsajnálat felmentő gesztusaival nem lépi át a komikum határait, így hiteles marad, bár már nem a kortársaknál hitványabbakat akar utánozni, hanem a kortársakat. Reviczky Gábor is ismerős megoldásokat vesz elő, de mivel figurája kevésbé áll a darab középpontjában, esetében ez kevésbé zavaró. Fesztbaum Béla jól alakítja a pincért, aki még a kávéházastól tanul, de már az új világ hőseit követi.

A színpad díszlettel, jelmezzel, világítással, 500-as Fiattal látványos, de nem új, legfeljebb felújított. Mint egy régi pesti kávéház, amiből vendéglátó-ipari egységet csináltak, aztán lett belőle drinkbár, gyorsbüfé, peep-show. Legjobb esetben eszpresszó. Jó kis hely, nem lesz záróra.