Mese és büfé

  • - köves - / Mancs

A hidegtálig vezető út animével van kikövezve. Olyan varázsszóról van szó, melynek sokatmondó pillantásokkal kísért felvetésére könynyen megnyílhat az út a lazacos szendvicsig. A rejtélyes szócska üzletszerű emlegetésében igazán az a szép, hogy valójában még semmit sem mondtunk vele. Legfeljebb annyit, hogy japán és rajzfilm, vagy szakszerűbben: japán animáció. Ízesen animézni csakis semleges hidegtálak környékén javallott. Szakértőnek látszó alakok jelen-létében sose tegyünk ilyet, mert könnyen belecsúszhatunk egy Hayao Miyazakiról szóló értekezésbe, és akkor aztán jól nézünk ki. Csőbe húzott animézőként maximum elbrekeghetjük, hogy ő a japán Disney, erősködhetünk, hogy ő az anime atyaúristene, s jó, ha eszünkbe ötlik valami Chihiró Szellemországban című filmjéből, amit jó egy éve nálunk is játszottak a mozik. Most, hogy Miyazaki legfrissebb munkája is gazdára lelt a honi forgalmazásban, különösen veszélyes dolog lenne egy olyan mozgalmas, szerteágazó múlttal és jelennel bíró műfajról üres szavakat pufogtatni, mint az anime. Ha megengedik, maradjunk ezúttal annyiban, hogy anime ide, japán Disney oda, láttunk egy mesét. A mese szép volt, mint minden mese, amit nem a pénz, hanem a mesélőkedv és a fantázia kelt életre. A mese tanulságos is volt, mert a mesélő a háború ellen emelte fel a szavát, s különös is volt, mert két mesevilág, Nyugat és Kelet hagyományaiból merített egyszerre. A mese Verne Gyula is volt és Lewis Carroll, fenyegető gépi világ és fenyegetően varázslatos szellem-paradicsom. A mesének voltak csúcspontjai és üresjáratai, de gügyögésen egyszer sem kaptuk. Képei beszédesek voltak, de a mesélő olykor bölcsen hallgatott. Mint aki azt mondaná, hogy nem kell megfejteni minden titkot.