Mi lett a véres atlétával?

John McClane az amerikai kisember, akinek nagyon nincs kedve, meg fáj a háta, és ideges, mert éppen most szokik le a cigarettáról, de ha nincs más jelentkező, hát rendet tesz. Nem a világot menti meg, hanem csak Hollyt, akivel amúgy már évek óta hol elválnak, hol újból megpróbálják, de hát, ha terroristák géppisztolyt nyomnak a feleséged fejéhez, akkor már nem számít, hogy mostanában sokat veszekedtek, és már a szex sem olyan, mint régen. Akkor nem tehetsz mást, úgy, ahogy vagy, borostásan, mezítláb, atlétában, szépen sorban, egymás után kinyírod az összes mocskos rohadékot, még akkor is, ha közben felgyullad alattad a felhőkarcoló, felrobban pár repülő, és terrorba fullad a karácsony.

Ez volt az első két részben, amikor John McClane ugyanolyan volt: cinikus, kicsit életunt, másnapos, és talán ő sem értette teljesen, hogy él mégis mindent túl. A harmadik részben ugyan volt egy kis fazonigazítás, végül is nem lehet akkora lúzer egy kétszeres hős, de a véres atléta azért megmaradt. Most, tizenkét évvel később John McClane már nem olyan, mint régen, nem akar leszokni, mivel nem is cigarettázik, nem cinikus, közel sem olyan vicces, és már a legelején tudja, hogy nyerni fog. Ő lett Jack Bauer. Vagy mondjuk James Bond mínusz a martini felrázva, nem keverve. Vagy Batman mínusz a nagy, fröccsöntött denevérfülekkel díszített maszk.

Persze a tét is egyre nőtt. Míg a nyolcvanas években csak egy felhőkarcolóban tett rendet, a kilencvenes évek közepére már New York és több milliárdnyi aranytömb sorsa függött tőle. Most meg az egy helyben toporgó Nemzetbiztonsági Hivatal, az FBI, a CIA, a hadsereg és rendőrség előtt megmenti az egész Egyesült Államokat. Csoda, hogy viccelni, kiborulni vagy meglepődni már nem is nagyon marad ideje? Meg egyébként is, hogy maradhatna ugyanaz a véres atlétájú, megviselt New York-i rendőr, amikor a forgatókönyvírók egy F-35-ös vadászgépet küldenek ellene? Az ilyen jeleneteket eddig legfeljebb Jack Bauer élhette túl. Meg persze Walker, a texasi kopó, csak neki sohasem volt elég pénze renderelt vadászgépekre meg digitálisan darabokra robbanó felüljárókra.

Pedig nem indul olyan rosszul John McClane eddigi legnehezebb napja. Jó, a hackerek támadják meg az Egyesült Államok infrastruktúráját alapötlet ugyanolyan bénán van kidolgozva, mint mindig, ha Hollywood meg akarja mutatni, hogy milyen is az internetes bűnözés. De hát kit érdekelnek a sohasem létezett operációs rendszerek, a vadul gépelő hackerek, meg a csilivili animációban kibomló emailek, ha Bruce Willis rommá lő egy egész lakást? Ki akad fenn azon, hogy 2007-ben még mindig úgy ábrázolják a rendszerbehatolást, hogy sorban kikapcsolnak a meghackelt szervezet monitorai, ha közben McClane szembeszáll egy helikopternyi terroristával, és túlél egy gigantikus tömegkarambolt?

A végére azért elfajulnak a dolgok, a kamion kontra vadászgép jelenet cselekménye például olyan, mintha egy ötéves kisfiú játszaná a szőnyegen Matchboxokkal, és ezt még az sem menti, hogy a trükkök olyan lélegzetelállítóak, hogy már-már elhinnénk, hogy a kamionnal tényleg fel lehet rohanni egy éppen ledőlő felüljárón, meg hogy a vadászgépek tényleg közvetlen közelről lőnek, naná, hogy csak a látvány kedvéért.

Persze ez egy akciófilm, a hitelességet tényleg nem érdemes számon kérni, hiszen az egész ott bukik, hogy valahogy sohasem találja el egyetlen kósza golyó sem, akárhány tárat lőnek ki rá. Aki pedig ezen fennakad, az inkább nézze meg egymás után húszszor a Ryan közlegény megmentésének partraszállási jelenetét, az elég hiteles. Viszont nincsenek benne laza hősök, csak leszakadó végtagok.

Nem is az irreális akciók a legzavaróbbak, hanem hogy az egyre hősiesebb, egyre grandiózusabb és egyre több számítógépes trükkel kivitelezett jelenetek alatt szépen lassan eltűnik mindaz, ami a másnapos, borostás John McClane-ből megmaradt a negyedik részre. A családbarát verzió ugyanis úgy káromkodik csak, mint egy spicces kórista, és még azon sem esik kétségbe, ha elrabolják a lányát. Pedig azon még Jack Bauer is kiborult pár percre.

Ennek ellenére azért érdemes megnézni a Die Hard 4.0-t, már csak a legenda miatt is. Mert ugyan Bruce Willis már teljesen kopasz, viszont még mindig ugyanolyan keményen tud nézni, felszakadt szemöldökkel. Meg persze jobb pillanataiban (mondjuk, amikor megküzd Maggie Q-val) ugyanolyan, mint húsz éve ott, a Nakatomi-toronyban. Ja, hogy a negyedik részre már nem futotta egy rendes főgonoszra sem, hiszen Timothy Olyphant pont olyan, mint egy sértődött metroszexuális, aki Perrier-t kapott Evian helyett?

Minek fennakadni ilyen kis apróságokon, amíg Bruce Willis kezében ott a Beretta (még ha a jó öreg 92-est le is cserélte egy PX4-re)? Minek fanyalogni, amíg robban, ég és záporozik? És egyébként is Yippee-ki-yay, motherfucker!

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu