Minden kedves nézőnknek...

  • - köves - / Mancs

Karácsonyozni gyűlik a Vuillard család - nincs is ebben semmi rendkívüli, az évnek ebben a szakában jobb híján erre gyűlnek a celluloidfamíliák, tán még Steven Seagal is felhagy a bozótvágással, s beépített ügynök létére kedélyesen elcseveg a konyhai fedőszervekkel. Vuillard-éknál azonban senki sem teszi le a fegyvert, a családi tűzhely körül melegedő családtagok januári tempóban ütnek-vágnak, és még abban sincs egyetértés közöttük, hogy melyikük - az élemedett korú feketebárány vagy az idegösszeomlásban már tizenévesen profi kamasz - adományozza csontvelejét a donor nélkül esélytelen törzsfőnök asszonynak. Arnaud Desplechin ez idáig sem volt az a hagyományos ünneptartó, hazánkban is fellelhető rendezői munkássága legalábbis olyan rendezőnek mutatta, aki egy gyűjtő lelkesedésével keresi azokat a szép, életszerű, s épp ezért zavarba ejtő pillanatokat, melyek magyarázatai rendre kimaradnak a sajtókönyvekből. A karácsony kontra Desplechin meccsből - váratlan eredmény - mindkét oldal győztesen kerül ki; tulajdonképpen barátságos meccs ez, a felek épp csak kóstolgatják egymást a maguk örömére, de ez a kóstolgatás is alaposan kilóg a Jézuska-várós, jól nevelt kínálatból. Teljes ünnepi dicsfényében ragyog a szülői ház dísztermében felállított karácsonyfa, de a legnemesebb karácsonyfa mégiscsak Catherine Deneuve. Nem is csoda, hogy Desplechin is az ő lábaihoz helyezi legértékesebb ajándékát. A minden házra jutó gyilkos anya szerepét, aki szeretetével éppúgy maradandó károsodások okozója, mint egyes hozzátartozóit sújtó, mosollyal viselt közönyével. A mi filmidőnkre már réges-rég beálltak a frontok, tán csak a csontvelőharc rendezheti át a viszonyokat, melyekkel a rendező az olyan művészfilmes örömével játszik, aki szappanoperába vágta a fejszéjét. Jó kis vicsorgós karácsonybonyolítás Desplechiné, melyhez kajánul valami nagyon banális, de tökéletesen paszszoló thrillerzenét is alákevert: így gyilkoltok ti, halkéssel, girlanddal, egy-egy pillantással. Ettől persze még sültrealista is lehetne az ábrázolás, hisz ki ne érezte volna már egy-egy családi rendezvény alkalmával, hogy azonmód kitekerné szerettei nyakát, s ugyanez simán működhetne elvadult abszurdként is. De hogy két és fél óra karácsonyi öldöklés elteltével még valami szeretetféle is fröccsenjen az arcunkba: az, ünnep közeleg, hát mondjuk ki: alighanem tényleg művészet.