Minden rossz, ha rossz a vége

Egy valami miatt egészen biztos érdemes megnézni a Fordulópontot: tökéletes iskolapéldája annak, hogyan kell egy közepesen jó filmet elrontani az utolsó három percben.

Christophe Offenstein nevével eddig főként operatőrként találkozhattunk a stáblistákon (És most merre?, Apró, kis hazugságok, Senkinek egy szót se), ezúttal azonban rendezői babérokra tört. Első filmje középpontjában Yann Kermadec (François Cluzet) áll, aki beugró versenyzőként indul egy világhírű Föld körüli vitorlásversenyen. A meglepetésember hihetetlenül jól teljesít, épp az élen jár, amikor egy kis kényszerpihenő után egy potyautast fedez fel a vitorlás fedélzetén. Mano Ixa (Samy Seghir) annak reményében lopakodott a hajóra, hogy így eljuthat Franciaországba, és végre megfelelő orvosi kezelésben részesülhet. Azt azonban nem tudta, hogy előtte meg kell kerülnie a Földet. A „vendég” azonban nagy problémát jelent Yann-nak, hiszen ha bárki felfedezi őt, kizárhatják a versenyből.

Ez a zárt szituáció nagyon jó alapot nyújt egy igazi barátság kialakulásáról szóló történethez, a bevándorlási problémák boncolgatásához, az önzőség, az önfeláldozás és a segítségnyújtás fennkölt fogalmainak elemezgetéséhez, de ahhoz, hogy ez valóban működőképes legyen, kéne egy jól kidolgozott forgatókönyv. Olyan, amiben világosabbak (vagyis inkább léteznek) a motivációk, de itt sajnos csak felszínes magyarázatok vannak. A fiú betegsége – ami valójában nem is olyan súlyos – komolytalanná teszi a célba érése tétjét, bár erre még érkezik egy „tudatlan bennszülött” frázis. Yann dühe, amiért egy potyautas van a fedélzeten, érthető, hiszen a diszkvalifikációt kockáztatja, azonban teljesen érthetetlen, amikor nem él a kockázatmentes lehetőséggel, hogy megszabaduljon tőle.

Azokat a lelki folyamatokat, amiket feltételezhetünk nézőként, tudná érzékeltetni a jó színészi játék (ha már a forgatókönyvnek nem sikerült), de sajnos itt François Cluzet alakítása sem volt meggyőző. Pedig manapság – nem véletlenül – felkapott francia színészről van szó, aki főként az Életrevalók meglehetősen korlátozott eszköztárú Philippe szerepében vett le minket a lábunkról. A Fordulópontban a sokkal kiterjedtebb lehetőségek ellenére sem sikerült sem önmagát, sem a filmet érthetőbbé és szerethetőbbé tennie.

Ezek a hibák azonban nem is lennének olyan bántóak, ha nem a filmtörténet egyik legszörnyűbb befejezésével lenne dolgunk. Csakhogy az utolsó, iszonyatos giccsbe hajló percekben visszamenőleg teszi tét nélkülivé és komolyan vehetetlenné az eseményeket mind Yann, mind pedig Mano részéről. Spoiler nélkül legyen elég annyi, hogy logikusan belegondolva az eseményekbe, mind a két szereplő részéről teljesen feleslegessé válik a hónapokig tartó hánykolódás.

Ami viszont nagyon nagy erénye a filmnek, hogy folyamatosan elhiteti a nézővel, hogy valami rettenetes dolog fog perceken belül történni: eljátszadozik például a bálna- vagy jéghegy általi katasztrófa lehetőségével, ami miatt folyamatos feszültség munkálkodik bennünk, és legalább ad egy hiteles életképet a vitorlázók munkásságáról. Ehhez természetesen az operatőri munka is nagyban hozzájárul (amit viszont jelen esetben nem Offensteinnek köszönhetünk, hanem Guillaume Schiffmannak), így végül a dráma és a természet-/dokumentumfilm közötti lavírozás lesz az eredmény.

Nagy kár a befejezésért, hiszen egy viszonylag jó alkotás lehetett volna a Fordulópont, de a rossz végszó az azt megelőző kilencven percet is gajra vágta. Kár érte.

A Ghymes bemutatja: Szarka Tamás és zenekara újévi koncertje