Mindig a vádlónak van igaza - Schein Gábor: Megölni, akit szeretünk

Az álom anyagából vagyunk gyúrva, mondja Shakespeare, és valahányszor eszembe jut ez a mondat, mindig megnyugszom tőle, ha csak időlegesen is.

[img id=488490 instance=1 align=left img]Reggel kilenc, és már árnyékban harminc fok van. Pedig ez itt egy tölgyerdő alja, húszméteres fák alatt bújik meg a ház. Valami történt a Nappal. Vagy nem a Nappal, hanem azzal a közeggel, ami átereszti magán a fényt. Biztos, hogy gyerekkoromban nem így sütött a Nap. 

Most öt perc után kóvályogni kezdek, mintha az agyam belsejében is ugyanolyan elviselhetetlen hőség uralkodna, mint odakint. És a kabócák. Régebben alig voltak, most meg remeg tőlük a hegyoldal, mintha az Adrián lennék. Valami megváltozott a világban. Valami készülődik.

Lakik itt a hegyen, már tényleg mélyen bent vagy fent az erdőben egy ismerős, aki az ágya mellett pisztolyt tart, a könyvespolcon jégcsákányt, de az autója kesztyűtartójában is lapul valami, aminek egyszer csak a nyelét láttam, de az is elég volt belőle. Azt mondja, sosem lehet tudni. 

És milyen igaza van, tényleg sosem lehet tudni. Ha jobban belegondolok, azért nekem is van ez-az a kezem ügyében arra az esetre, ha a sosem lehet tudni mégis bekövetkezne. A régi, harcikutyás szomszéd barátnőjétől kapott baseball ütő a cserépkályha tetején, a sógoromtól származó finn vadásztőr bőrtokban a konyhaszekrény oldalára akasztva, és egy Mauser bicska a bejárati ajtó mellett, a ruhafogason. Már csak egy duplacsövű vadászpuska hiányzik az ágy alól, vagy hogy áramot vezessek a kerítésbe. 

Sokan mondogatják nekem vagy a feleségemnek, hogy ők bizony nem tudnának aludni ilyen helyen, ahol mi élünk. Le sem tudnák hunyni a szemüket a félelemtől. Valóban félelmetes tud lenni a baglyok rikoltozása éjszakánként, legalábbis annak, aki nem tudja, mi ez a hang. De mégis mitől félnél, teszem fel a kérdést a rettegőknek. Általában nem tudják.

Zombiktól? Földönkívüliektől? A városi ember babonásan telezsúfolja a természetet saját félelmeinek tárgyaival. Miközben mindenek előtt a csöndtől félnek az emberek. Telente, éjszakánként tényleg olyan csönd tud itt lenni, ami leírhatatlan. A csönd a rettegés forrása. Csak csönd ne legyen, mert akkor beindul a rémképek gyártása. Csak a zajban érezzük otthon magunkat, csak a lárma az, ami mögé elbújhatunk.

Visszatérve erre a mélyerdei ismerősre, nekem mindig Krasznahorkai egyik figurája jut eszembe róla:Herman, a vadőr. Aki fegyver- és csapdaarzenáljával akarja kikényszeríteni a megváltást. A mélyerdei ismerősből és Hermanból pedig egyenesen következik Kiefer úr, Schein Gábor Megölni, akit szeretünk című elbeszélésének hőse. 

Schein könyve két hosszabb elbeszélést és tizennégy rövid novellát tartalmaz. Elöljáróban annyi elmondható, hogy jól olvastatja magát a kötetben szereplő valamennyi írás, Schein egyszerűen, gördülékenyen, noha kissé fakón ír. Fakóság alatt itt az értem, hogy bármennyire is kerestem, nem találtam a szerző saját hangját, azt az árnyalatot, ami karakteressé tehetné a nyelvet, amit használ. Egyszerre négy-öt novella olvasása után többször is azt tapasztaltam, hogy összefolynak a történetek, külön-külön alig emlékszem rájuk. 

Ez persze az én számlámra is írható, mert sosem tudtam igazán novelláskötetet olvasni. Egyben nem lehet, mert massza lesz belőlük, külön-külön meg hetekig tartana. Mindamellett a kötetben vannak emlékezetes írások. Például a címadó, fentebb már említett elbeszélés. Aminek az alapja úgynevezett megtörtént esemény, azaz valóban volt egy svájci, nyugdíjas matematikus, aki nem fizette a számláit, komoly erődítményt épített ki a házában, majd miután árverésre került az ingatlan, a kiérkező rendőrökre lőni kezdett. 

Az Indexen olvasható is az eredeti sztori, amiből Schein előbb verset, aztán elbeszélést írt. Noha hozzá kell tenni, hogy az eredeti, valós történetre csak nyomokban emlékeztet a kötet címadó darabja.  Kiefer úr múltja ugyanis, hát hogy is mondjam, egy kissé sötétre sikeredett. Vérfertőző kapcsolatban állt a húgával, ahogy az apjuk is. Hol a papa, hol a tesó fanyalodott rá a leányra, aki paralizáltan tűrte az ismétlődő attakokat. Persze nem olvastam utána alaposabban, így hát lehet, hogy az eredeti történet hőse is hódolt efféle passzióknak. Ki tudja. Végül is mindegy. 

[img id=494815 instance=1 align=left img]Őszintén szólva nálam tele a padlás a vérfertőzéssel, a saját apánk/anyánk/testvérünk/gyerekünk megdugásával, így aztán ha ilyesmire bukkanok egy szövegben, hajlamos leszek lelombozódni. Édes Istenem, már megint egy incesztus. 

Tudom, hogy a jelenség nem is oly ritka a világunkban (magam is ismerek olyat, akivel megesett), de irodalmi szövegben sokszor tűnik hatásvadásznak és öncélúnak. Lehet rám kígyót és békát kiáltani, de akkor sem gondolom, hogy bármiféle funkciója lenne az ilyesminek. Engem legalábbis untat és elkedvetlenít. 

Kiefer úr a már említett Hermanhoz hasonló gondolatmeneteket fogalmaz meg nyílt leveleiben, ostorozza az álszent és hazug világot, miközben önnön sötétsége messze felülmúlja a jól ismert, kispolgári ügymenet kereteit. Az „atyai fallosz” árnyékából tényleg nehéz lehet maradandó sérülések nélkül kibújni, a kísérlet eleve kudarcra van ítélve.

A rövid novellák egy-egy hétköznapian ismerős helyzetet járnak körül, a mindnyájunkban meglévő félelmeket emlegetik fel. Személyes kedvencem a Malacka című szöveg, amely egy óvodás kisfiú kálváriáját meséli el, tulajdonképpen megrendítő erővel. Hogy mit is tehet az óvoda az ember gyerekével… De ugyanígy erős a Korán sötétedik című novella is, amely a mindnyájunkra váró öregséggel és elhagyatottsággal szembesít. De körül lesz itt járva az is, hogy milyen hatásai lehetnek egy válásnak, mennyire retteg és undorodik valaki bennünk a hajléktalanoktól, mit (nem) tudunk mondani egy neonáci felvonulás résztvevőjének, vagy hogy mennyire tud magányos lenni egy értelmi fogyatékos gyerek. 

Szélsőséges esetben című novella szintén erős, itt egy barátság válik a diktatúra által előidézett állandó gyanakvás áldozatává, és itt találhatóak a kötet legerősebb mondatai is: „Így is történhetett volna. Azóta gyanakszom magamra, vajon nem így történt-e valóban. Végtére is semmi más nem tanúskodik mellettem, egyedül az emlékezetem. És jól tudjuk, hogy az emlékezet az egyén gyógyulásának szolgálatában áll. Az élet szolgálatában. Eltünteti a múltnak azokat a darabjait, amelyek békétlenséget, zavart idéznek elő a lélekben, szélsőséges esetben akár meg is betegíthetik, sötét lyukként elnyelhetik a teljes életet. Nincs igaz tanú, mindig a vádlónak van igaza.” Milyen fájdalmasan igaz mondatok ezek, és mennyire aktuálisak mindnyájunk számára. Ezt a néhány mondatot majd kimásolom mélyerdei ismerősömnek.

Tűzze a jégcsákány mellé, a polcra.       

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu