Mítoszkasztrálás

Fantáziahiány esetén javallott egy teljes mitológia kiherélése. Chris Columbus fantasy-je tizenkét éves koron felül gyakorlatilag élvezhetetlen, mi több, bosszantó.

Eklatáns példáját láthatjuk a görög mitológia szétdíbolásának a Villámtolvaj - Percy Jackson és az olimposziak című filmben. (Az ötletet s az alapot ehhez az Amerikában nagy sikerű és azonos című Rick Riordan-regény szolgáltatta.) Még csak azt sem mondhatjuk, hogy az eset példa nélkül álló, hiszen Walt Disney és örökbecsű stúdiója is előszeretettel főzőcskézett hasonló módon, kasszasikereket kikísérletező laborjában. De neki valahogy megbocsájtottuk, hogy már meglévő mesék, mítoszok és legendák (Hófehérke és a hét törpe, a kínai Mulan, az indián Pocahontas, a görög Herkules stb.) szereplőinek felhasználásával gyúrt össze bárgyú-bugyuta történeteket. Persze mi is ez az álszent kékharisnyaság, hiszen a Monty Python-féle Gyalog galoppon halálra röhögte magát mindenki, velem az élen, noha tagadhatatlanul keresztbe tojta a kelta mitológia alappillérét, az Artúr legendát. Akkor mi is a baj a Percy Jacksonnal?

A szóban forgó gyerek-fantasy-t megalkotó csapat önálló ötlet és fantázia hiányában összehangolt akcióval behatolt a Privet Drive 4. alatt lévő házba, hogy ellopja a Dudley-k lépcső alatti gardróbjából Harry Pottert. Megszabadították az idegesítő szemüvegétől és mögé montírozták a görög mitológia összes fontosabb istenével tarkított Amerikát. Nem volt nehéz dolguk, hiszen a rendező Chris Columbus követte el az említett sikerkönyv-széria első két darabjának filmre vitelét, nyilván ekkor ismerkedett meg behatóan az átlagosan különleges, kiválasztott kisfiú pszichológiájával is. (Mindezek előtt még adott néhány elviselhető délutáni gyerekfilmet is a világnak, a Mrs. Doubtfire, Reszkessetek betörők 1-2, vagy A kétszáz éves ember című, nem feltétlenül gyerekkompatibilis opus képében.)

A Percy Jackson bonyodalmának közepébe csöppenve megtudhatjuk, hogy a görög istenek nemhogy valódiak, de az általuk szított, katasztrofális háború kitörését egyetlen lény akadályozhatja meg, egy tizenéves amerikai Harry Potter-klón, Percy Jackson. Jó hollywoodi szokásnak megfelelően háromszor hangzik el, hogy a mi Percy-nk hiperaktív, de az emósra fésült séró folytonos igazgatásán túl a fent említett betegségnek nyoma sincs. Nem is értem, Logan Lerman (Bagolyvédők, Börtönvonat Yumába, A 23-as szám) miként nyújthat ebben a filmben ennyire csapnivaló alakítást, mikor a Gamer - Játék a végsőkig című sci-fiben egészen hitelesen formálta meg a Gerard Butlert irányító számítógépőrült, elkényeztetett hülyegyereket. Ezúttal sem kellett volna összetettebb alakítást nyújtania.

A diszlexia tényét édesanyja (Catherine Keener) csöndes belenyugvással konstatálja, miközben az Olimposzig bűzlő pótapa ingeit vasalja bágyadt, fásult arccal. "Ó, igen gyermekem, diszlexiás vagy, de majd kinövöd." Éppen elkezdhetnénk aggódni, mert azért ez mégsem állapot, mikor minden világossá válik, hiszen Percy-ről kiderül, hogy Poszeidon fia, a latin betűk göröggel való felcserélődése pedig igazából a veleszületett, görög szoftver hozadéka. Hiszen ha valaki egy hellén főisten fia, az biza' nem amerikai, ellentétben az Alvilággal, meg az Olimposszal, mert e műben az ízig-vérig az, olyannyira, hogy előbbi bejárata az Empire State Building tetején, utóbbié pedig a sokat látott Hollywood felirat mögött található. Éljen a burkolt célzás...

Szóval a mi Percy-nk, miután fúriává változott tanárnője, majd egy megtermett Minotaurusz megpróbálja eltenni láb alól, a kentaur Pierce Brosnan-vezette Félisten táborban találja magát. Onnan Hádész felszólítására távozik kecskelábú testőre s a hozzájuk csatlakozott Athéné-ivadékkal együtt, hogy megtalálja a valódi villámtolvajt. Vagy legalább a villámot, amiről Zeusz valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva (nyilván egy újabb szoftverhibának köszönhetően) azt gondolja, hogy csak a fivére halandó anyától született gyereke lophatta el. Az, akinek két nappal azelőttig halványlila gőze sem volt arról, hogy isteni vér csörgedezik az ereiben, nemhogy arról, hogy puszta kézzel villámokat kapkodhatna. Hogy miért is ez a fixa ideája a mindentudó, mindent látó főistennek? Na, azt nem tudjuk meg, ahogy azt sem, hogy a görögök antropomorf istenei miért annyira tejbetökök, hogy eszükbe sem jut sem segíteni, sem fellázadni, sem véleményt nyilvánítani. Maga Zeusz (Sean Bean) is csak amúgy "boromírosan" bambul. Az egyetlen élvezhető karakter Hádész nimfomán felesége (Rosario Dawson), aki gyors légyottot kezdeményez a Shrek-cimbora-szamárklón szatírral. Ami egy magamfajta bölcsesség-fanatikusnak leginkább fájhat a filmben, az Pallasz Athéné kis leánya, aki se nem szép, se nem okos, igazi tepsiképű, hamburgeren nevelt amerikai. A szeme vitathatatlanul olyan kék, hogy mikor egymásra néznek Percy-vel, a tengerfelelős zabigyerek sorsa egy csapásra megpecsételődik, de úgy mereszti őket, mintha nagyon félne, hogy kiesnek a helyükről.

Le kell szögeznem, hogy a Percy Jackson közben körülbelül minden harmadik percben boldogan sikkanthatunk fel, mert hol a Neveletlen hercegnő, hol a Harry Potter, vagy a High School Musical, hol pedig a Shrek valamelyik alapsémájára, vagy szereplőjére ismerünk rá. (Nem beszélve az olyan minősíthetetlen poénokról, mint hogy Hádész birodalmába vezető autóúton az AC/DC Highway to Hell című száma csendül fel.) Ezek után Medúza (Uma Thurman) alakját, amint az általa kővé merevített emberek között hektikus mozdulatokkal rohangál az őt IPod segítségével hatástalanító főszereplőink elől, a lótuszevők Las Vegasában monoton ismétlődő Lady Gaga slágert s a tényt, hogy Hermész kicsi fia, szárnyas Converse tornacipőket lopkod édesapja házából, halvány szájhúzással nyugtázzuk csupán.

Chris Columbus és díszes csapata a megnyugtató végjátékba még gyorsan beleszövi napjaink apahiányos generációját megríkató, kötelező "Nem tudtam jó apa lenni, de tudd, hogy mindig veled leszek" monológot. A CG-effektek a helyükön vannak, sőt, időnként meglepően látványosak, a szörnyek pedig még egy magamfajta harcedzett filmnézőt is meghökkentenek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a film tizenkét éven felül élvezhetetlen, mi több, bosszantó.