Morbid, érzelmes krimi

Mit várhat az ember egy olyan filmtől, aminek Jack Black a főszereplője, és azzal kezdődik, hogy hullák körmét reszelgetik premier plánban, leszedegetik a fölösleges szőreiket és pillanatragasztóval ragasztják le a szemüket? És igaz történeten alapul? És a dokumentumfilmek eszköztárát vonultatja föl? És a Mielőtt felkel a Nap című remek romantikus film (és a még remekebb folytatások) rendezőjének projektje? És – ezek után még egyszer hangsúlyozni kell – Jack Black a főszereplője? Ezek alapján nyilván valami vegyeset.

És a Börni, az eszelős temetős az is. Felkavaró, nyugtalanító vegyessaláta, amiben ugyanakkor elpusztíthatatlan humor csillog. Börni történetének van egy humoros oldala, egy elborzasztó oldala és egy mélyen emberi oldala – hogy csak a legszembetűnőbbekről beszéljünk. Az elborzasztó nyilván részben a szakmája – ugyanis temetkezési vállalkozó. Balzsamozza, előkészíti a holttesteket, rábeszéli a megfelelő koporsóra a rokonokat, levezényli a szertartást, elénekli a megfelelő énekeket, és megvigasztalja a családtagokat. És mindebben hivatást lát, és a lehető legkomolyabban gondolja, hogy a legtökéletesebben kell művelnie. Így hát, amellett, hogy elbűvölő, simulékony, sokoldalú, jó szándékú és kedves figura – egy kicsit hátborzongató is. De legalábbis fura.

Ennek ellenére a kisváros, ahol él, kifejezetten nagyra becsüli. Szeretik, tisztelik jó szívéért, csodálatos hangjáért, amellyel nem csak a templomban és gyászszertartásokon, hanem az iskolai színdarabokban és egyéb fellépéseken is szívesen gyönyörködteti hallgatóit, nagyra becsülik szervezőkészségét, amellyel nem csak a temetéseket teszi gördülékennyé, hanem bármilyen, a kisvárosi életbe színt hozó programot képes igazi attrakcióvá varázsolni. Mindenkihez kedves, mindenkihez van egy jó szava, mindenkinek önzetlenül segít. Különösen az idős özvegyasszonyok szeretik, hiszen ez a fess fiatalember küldetésének érzi, hogy a temetés után ne hagyja magukra őket gyászukban, hanem megvigasztalja őket minden lehetséges módon. Egyetlen személy van csak, akinek nem tudja megnyerni a szívét, egy vén, gonosz satrafa, a gazdag bankár özvegye, aki mindenkit utál, még a családjával is fasírtban van, a személyzetét meg egyenesen terrorizálja. Végül Börninek sikerül az ő kemény, önző szívét is megpuhítania, és együtt járnak ebédelni, vacsorázni, utazgatni szerte a világban a nyanya pénzéből, masszíroztatják magukat, koktéloznak a legszebb bícseken – szóval furcsa párként arany életük van.

Egészen addig, míg ki nem ütközik az özvegy rossz természete, és el nem kezdi szívatni szegény Börnit is – akit nagy szíve és szelídsége mintha egyenesen arra rendeltetett volna, hogy az égvilágon minden megaláztatást lenyeljen.

Nem kell tovább részletezni, mindenki láthatja, miféle tragédia felé vezet ennek a fura, ugyanakkor mégis kedves fickónak a sorsa. Szinte Agatha Christie-krimibe hajlik az egész sztori hangulata. Közben meg dokumentumfilm is – mint egy, a tragédián csámcsogó tévéműsorban, a cselekményt időről időre megszakítják bevágások a városlakók interjúiból, akik visszaemlékeznek, hogyan is történt ez vagy az, mit is gondoltak, mit éreztek, és hogyan látják Börnit és az ő történetét.

Ez a kétségkívül hatásos ötlet az, ami egy kicsit lazítja az amúgy groteszk, tragikomikus hangulatú filmet – ezek a megszólalások ugyanis a humorra vannak kihegyezve. Nem csupán arra, természetesen, de ezeknek a megszólalóknak néha maga a személye, néha a környezete, néha pedig a világlátásuk, gondolataik azok, amik ellenállhatatlanul viccesek. Nem az a fajta humor ez, amin hangosan felröhög az ember – inkább az a görbe tükör, amibe belenézve mosolyogva bólogatunk. Enélkül az ötlet nélkül, ezek nélkül a tipikus, ismeretlenül is ismerős, a kamerába bólogató és a nézőpontjukat fontoskodva kifejtő karakterek nélkül bizony eléggé nyomasztó lenne a sztori.

Bizony, egy nyomasztó film lenne, Jack Blackkel a főszerepben. Sokan csak az idétlen szerepeiről ismerik, de itt megmutatja, hogy bizony van benne tehetség. Talán nem akkora, hogy színészlegendaként emlegessük valaha is – de egy elismerő csettintést legalábbis megérdemel. Ráadásul a hangját is megvillanthatja, aminek nagyon örülhetnek a Tenacious D. rajongói. Ugyanakkor szerintem Matthew McConaughey, aki a feltűnési viszketegségben szenvedő, magát nagymenőnek gondoló, tenyérbemászó ügyészt alakítja, lemossa a színről – épp annyira pojácáskodik, amennyire kell, és mivel ő a film második felében Börni ellenfele, nemezise, elég sokat is szerepel. És akkor még nem beszéltünk a 78 éves, de csodálatos Shirley MacLaine-ről, aki rigolyás vénasszonyként is magával ragadó.

Látszik, hogy nincs olyan szereplő, nincs olyan momentum, ami ne lenne ellentmondásos a filmben. Ez az erénye, és egyben a hátránya is. Erény, mert rávilágít a társadalom, az emberek, az élet és a halál visszásságaira, szépségeire és furcsaságaira – ezzel olyan mélységet ad a filmnek, amit a magyar cím alapján abszolút nem gondolnánk róla.

De hátrány is, mert így bizony nem igen lehet megmondani, kinek is szól. Már a kezdő jelenettel elveszítheti a nézők felét, a másik felét a nem éppen kapkodós tempójával, s talán akad majd, akiknek a dokumentumfilmes hatással lesz baja… Szóval, nehéz kérdés, kinek is lehetne ajánlani jó szívvel. Aki viszont veszi a fáradságot, és bevállalja, hogy nem riad meg a fel-felbukkanó morbiditástól, az egy különleges filmélménnyel lesz gazdagabb, amely egyszerre elismerésre méltó, bátor és korrekt filmes teljesítmény, egyszerre szól szívhez és az eszünkhöz, és mindemellett, a maga kifacsart módján még humoros is.

Értékelés: 7/10

Adblock detektálva

Hirdetésblokkolód kikapcsolásával segíthetsz, hogy a PORT.hu továbbra is ingyenes, minőségi tartalmat biztosíthasson.

Rendben, kikapcsoltamHogy tudom kikapcsolni? Köszönjük, PORT.hu